Írás a Nők Lapjában

Névtelen (nem ellenőrzött) , 2011. 12. 03., szo - 08:33

Terjedelmes cikk jelent meg falunkról a Nők Lapja című hetilapban. Akik nem tudták megvenni az újságot (úgy hírlik, itt helyben gyorsan elfogytak a példányok), azok itt olvashatják.

A falu, ahova sokat jár a gólya

Nemrégiben ezt a levelet kaptuk Kápolnásnyékről. "Szinte naponta hallani a népességfogyásról. Ennek az én falum pont az ellenkezője: csak idén összesen 42 gyermek születik itt. Tavalyelőtt volt a csúcs, akkor 50 kisbabát hozott a gólya." Utánaszámoltunk, ez a szám az országos átlag másfélszerese. Vajon mit tudnak Vörösmarty Mihály szülőfalujában, amitől így megnőtt a gyerekszaporulat?

Didergős novemberi reggel. Kápolnásnyék utcáin senki, a tejfelködben hamarosan elveszítjük az irányérzékünket. A református templomot keressük amelynek imaháza állítólag ma délelőtt a Recefice Zenebölcsinek ad otthont. Végül a postás igazít útba. A terem ajtaja nyitva. Bent duruzsol az olajkályha, lassan szállingóznak az első apróságok.

SOK A BETELEPÜLŐ CSALÁD

A két szervező, Sraud Katalin és Tövisháti-Román Márta előkészítik a bábokat, egy szakajtó diót tesznek a szőnyeg közepére, sebtében felfújnak néhány lufit, és máris megteremtődik a hangulat. Az anyukák körbeülnek a kicsinyeikkel, és megkezdődik a játék: "Csip-csip csóka, vak varjúcska..."
A nagyobbak együtt énekelnek Katival, majd az elgurult diók után erednek, és csak Weöres Sándor Bóbitája tudja őket a helyükre csalogatni. Ettől a muzsikától még a kétéves Reni is abbahagyja a nyűgösködést. Aztán a gyerekek zötykölődnek még egy kicsit az anyukák térdén, "Göröngyös út, göröngyös út, kátyú!", és Márti átveszi a karmesterpálcát a barátnőjétől.

– Hogy tetszik? – ül le mellém a szőnyegre Kati.
– Nagyon. Jó lehet itt gyereknek lenni!
– A Ringató-klubból hoztam az ötletet. A nagyobbik fiammal Budapesten még oda jártunk. Két és fél éve költöztünk Kápolnásnyékre. Nyugodt, szép helyet kerestünk, ami közel van a fővároshoz, és ahol jó az infrastruktúra. Ezt a falut választottuk. Kertészmérnök vagyok, mindig is vidékre vágytam. Sok térre, hogy minél többet lehessünk a szabadban. Vettünk egy kertes házat, az anyósommal lakunk. Nem bántuk meg. Ez a hely még annál is ígéretesebb, mint amilyennek elsőre látszott.
– Miért, mások itt az emberek?
– Közvetlenebbek, mindenki köszön mindenkinek. És sokkal megbízhatóbbak. De ami a legjobban tetszik, az az, hogy rengeteg a betelepülő fiatal család, gyakorlatilag a falu nyolcvan százaléka, akik keresik az ismerkedési lehetőségeket. Többek közt ezt a célt szolgálja a Recefice is.

AMI NINCS, AZT MEGTEREMTJÜK

A foglalkozás végeztével az édesanyák egymás szavába vágva sorolják, miért olyan remek falu ez. Az iskolában van babaúszás, ők tornázni járhatnak, a nagyobb gyerekek kézműveskedhetnek, és a felnőttek számára még társastánc-tanfolyamot is szerveztek. Szerencsére a lelkész nagyon nyitott, amihez csak lehet, felajánlja számukra az imaházat. Úgy tűnik, azt szeretik ebben a faluban, hogy itt bármit elölről lehet kezdeni.

Az őslakosok panaszkodnak, hogy ez sincs, meg az sincs, ők meg azt mondják: "Akkor teremtsük meg!" Hiányzott például egy játszótér. Elmentek együtt a polgármesterhez, ő meghallgatta őket, és intézkedett.
Ma már ott álla vadonatúj, színes fajátékokból álló gyerekparadicsom a falu közepén. Ilyen egyszerű volna? Nem egészen. Most épp az óvodát nőtték ki, az önkormányzat már pályázott is pénzre egy új felépítéséhez, de sajnos nem nyertek. Csakhogy itt úgy vannak vele: nem baj, majd újra próbálkozunk.

– Nagyon elfogadó ez a környezet – mondja Márti, miközben két eleven lurkójára próbálja feladni a dzsekit –, ez a legjobb benne, azon túl, hogy olyan, mintha folyton nyaralnánk. Ameddig csak lehet, naponta lejárunk fürödni a Velencei-tóra, vagy épp biciklizünk. A srácok élvezik, hogy csak át kell nézniük a kerítésen, és máris egy állatsimogatóban érezhetik magukat. A szomszéd néni magot szór a tyúkok elé, szaladgálnak a kiskacsák, gágognak a libák, és a lovagláshoz se kell messzire mennünk. Érdről költöztünk ide. Gyerekkoromban még tollasoztunk az utcánkban, de ott az autók miatt ez már szóba sem jöhet. Ideje volt, hogy váltsunk. Már gondolkodunk egy negyedik babán, annyira tetszik itt nekünk.

– Én a kiváló közlekedést emelném ki – csatlakozik hozzánk Dr. Kontra Henriett fogorvos. – Mi is budapestiek vagyunk, én a két gyerek mellett hetente egyszer beautózom a városba dolgozni. Negyven perc alatt ott vagyok a rendelőnél. Vonattal se sokkal hosszabb az út, Intercity köt minket össze a fővárossal. A férfiak többsége vagy Pesten, vagy Székesfehérváron dolgozik, a mamák ezalatt nyugodtan itthon maradhatnak a gyerekeikkel. Csak azt nem tudom, mi lesz később. Vajon az iskola színvonala eléri-e a budapestiekét?

EGY ELKÖTELEZETT VÉDŐNŐ ARANYAT ÉR!

Ezt a problémát azonban most nem érünk rá megvitatni, mert az egyik baba keserves sírásra fakad. Éhes, mondja az édesanyja, éppen levelünk írója, Németh-Gubacsele Gyöngyi. A védőnő, aki a kedvünkért jött át a szomszéd faluból, felajánlja a közeli orvosi rendelő szoptatóhelyiségét. Indulunk.
Az ajtó felett tábla fogad: „Bababarát terület." A címet annak kapcsán nyerték, hogy két évvel ezelőtt pályáztak egy szoptatós szoba berendezésére. Kétszázezer forintból éppen két speciális karosszék telt ki. Ezek egyikébe telepszik most Gyöngyi, hogy megetesse a kisbabáját. Krisztián jóízűen cuppog, ő pedig halkan beszélni kezd:

– A férjem baracskai, én Budapesten dolgoztam gondnokként egy szállodában. Úgy gondoltuk, félúton telepszünk le. Ismertem ezt a falut, naponta keresztüljártam rajta, otthonosak voltak az utcák, kedvesek az emberek. De azt a nyugalmat, ami erre a tóparti településre jellemző, csak akkor éreztem meg, amikor először ébredtem fel a házunkban. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy végre megfoganjon a kisfiam. Nem vagyok fiatal mama, de nagyon szeretnék még egy gyereket. Egyébként ne gondolják, hogy a csend egyet jelent az unalommal. Két hét múlva disznót vágunk, szombaton meg idegyűlik a rokonság, mert keresztelő lesz. Szóval, zajlik az élet.

– Én is itt szeretnék majd lakni – szólal meg váratlanul a védőnő, Szitai Ildikó szelíd tekintetű kamaszlánya, Boglárka. – Hogy anyu legyen a védőnőm, ha kisbabám születik!
Az édesanyja zavarában azt se tudja, hova legyen. Éppenséggel Gyöngyi is azt írta róla, szerinte a falu eszményi védőnőjének is szerepe van abban, hogy itt a családok szívesebben vállalnak gyereket. Ellátja a kismamákat egy csomó hasznos olvasnivalóval, várandós-kiadványokkal, majd amikor sor kerül rá, személyesen ad tanácsokat a szoptatással kapcsolatban. Vasárnap is felhívhatja bárki. És még babamasszázst is tart.

AZ ISTEN IS VELÜNK VAN

A beszélgetésekből az derült ki számomra, hogy akit még a családok istápolójaként tisztelnek a faluban, az a református lelkész. Maga is három gyermeket nevel a feleségével, Zsuzsával. Szemben laknak a templommal, becsöngetünk hozzájuk. „Apu a gyászolókkal van, anya meg mos" - jelenti a nagyobbik gyerek. Kisvártatva előkerülnek a szülők, és Burján Zsolt, a fiatal lelkipásztor bevezet bennünket a renoválás alatt álló templomba.

- Itt oldalt lesz a szószék - mutatja büszkén -, mert előre, az apszisba színpadot akarok állítani. Szeretném, ha a gyerekek és a felnőttek valahol megmutathatnák a falunak, amit tudnak. A siker motiválná őket. Van például egy kamasz fiúknak szervezett makett-tanfolyamunk, amely tavaly második lett az országos versenyen. De a balettos kislányok közül is többen ígéretes tehetségeknek mutatkoznak. Az iskolában pedig működik egy zenede, ahol a gyerekek gitározni, furulyázni tanulnak. Szeretnék néptánccsoportot is, és még ezer tervem van. A közösségépítést tekintem a legfontosabb feladatomnak. Hiába imádkozom én, ha az emberek a házaikba húzódnak! Az agilis betelepülők segítségével azonban úgy tűnik, sikerül mozgásba hoznunk a falut.

JÓ ITT ÉLNI. NINCS MÁS TITOK

Itt tart a lelkész úr, amikor kint megszólal egy autóduda. Alighanem az alpolgármester, Kupi László jött értünk. Ebédelni hív bennünket a tóparti wellness szállodába. Az épületbe lépve elakad a szavam. Minden csupa üveg. a háborítatlanságában gyönyörű Velencei-tó a lábunk előtt hever.

- Ugye, most már érti, miért költöznek ide annyian? - mosolyog az alpolgármester. - Csodálatos természeti környezetben élünk. Ez volt az egyik oka annak, hogy a kilencvenes évek elején elkezdődött a bevándorlás. Azóta duplájára nőtt a település, ma háromezer-hétszáz főt számlál. Az is fontos a fiatal párok számára, hogy a gyerekeiket jó helyen tudhatják. Van általános iskolánk, ami időközben gimnáziummá bővült és óvodánk, ahova jelenleg száztíz gyerek jár, de néhány éven belül százötvenen lesznek. Csak egy bölcsőde hiányzik, de mivel sok kismama megteheti, hogy otthon marad gyesen, valószínűleg az igényeket kielégíti majd egy családi napközi is. Már van rá jelentkezőnk.

Nem panaszkodunk, jólétben él a falu, az országos átlaghoz képest sok munkalehetőséget kínál. Ez nyomós ok lehet, amikor egy család gyermeknevelésre vállalkozik. Nyáron nagy az idegenforgalom, de Saracskára, Velencére és Gárdonyba is átjárnak a férfiak dolgozni. A legtöbben azonban a közeli nagyvárosokban, Budapesten és Székesfehérváron helyezkedtek el. Szóval jó itt élni. Nincs nagyobb titok. Amit még nem említettem, hogy már a rómaiak idejében fontos közlekedési csomópont volt ez, ma meg már mellettünk halad el az autópálya! De nem untatom tovább a történelmünkkel, inkább odaadom majd a könyvemet. Közel negyven éve élek itt, és a szabad időmet azzal töltöttem, hogy megörökítettem az itt lakók számára az elmúlt századokat. Tudja, mit mondott a falu híres szülöttje, Vörösmarty Mihály? "A múltat tiszteld, s a jelent vele kösd a jövőhez!" Szeretném, ha ez a fontos üzenet mindenkihez eljutna.

Koronczay Lilla

Hozzászólások
Creative Commons Licenc
A weboldal tartalma a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.