Száz éve halt meg.
De hogyan él?
Elköltözött az élők sorából 1855. november 19-én, a pesti Váci utcai lakásban, s született 1800. december 1-én a Nádasdy grófok gazdatisztjének a fiaként itt, ebben a szobában.
A múzeumnak berendezett szülőház előtt kerti gesztenyék hullatják leveleiket. A fákon túl, a völgy hajlatában a balatoni műút kanyarog. A műút túlsó oldalán Nyék, a poros, öreg szülőfalu.
– Itt töltötte ifjúságát – magyarázza Csukly Lajos, a Fejér megyei könyvtár tudományos munkatársa a tanulmányi kirándulásra érkezett fehérvári kisdiákoknak –, s a faluban, a Tó utca 5. szám alatt a kései éveit. Nyéken volt fiatal. Nyéken volt öreg.
A szobában, ahol született, mozdulni sem lehet. A gondnok meséli, hogy a múzeumot alig lehet bezárni este. Kérlelik őt diákok, parasztok, fiatalok, öregek. Tartsa nyitva még öt percig. Csak még néhány pillanatra ...
– Ezen az asztalon írta a Szózatot – folytatja Csukly, egy nyúlt, szőke fiatalember.
A fehérvári Béke téri általános fiúiskola látogatóba érkezett nyolcadikos diákjai kedden kezdték tanulni a Szózatot. Csütörtökig, találkozásunk napjáig a harmadik versszakig jutottak el. A negyedik versszakra pedig szombaton kerül sor.
– Ennek a negyedik versszaknak két sorát – meséli a gyerekeknek Csukly –, ahogyan a kéziratról készült fotókópián is látni lehet, kétszer írta meg. Először így: „Itt törtek össze rabigát / Zrínyi és Hunyadi." A végső szöveg ez lett: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai."
Megérkezik Tóth László, a megyei könyvtár helyettes vezetője, és a földekről betér néhány parasztember, munkától verejtékesen. Már mindent láttunk. Még az ivópoharát is. A szomjúság azonban nem szűnik. A látogatók a gondnokot kérlelik: tartsa nyitva még néhány pilla-
– Legutóbb – folytatja Csukly – előkerült a német nyelven írt halotti jegyzőkönyv, amely felsorolja a hagyatékot. Maradt utána néhány bútor, fehérnemű, kevéske ruha. Mert, gyerekek, sokat küzdött, bujdosott, nagyon szegény ember volt – a nevet csak most mondja ki – Vörösmarty Mihály.
A múzeumot bezárják, indulunk a faluba.
Voltaképpen hány riporter érkezett ide, a százéves évfordulón? Minden portán visszatér a válasz:
– Már jártak itt.
Végül is Nyikos néninél, a Kis utca 1. szám alatt elcsíptem a kíváncsi versenytársakat. Két varkocsos kislány ül a nagy szobában. Folytonosan kérdeznek. Nyikos Pálné, Fekete Rozál, egy református egyházfi hetvennyolc esztendős özvegye felelget nekik nagy türelemmel. Nyikos néni édesanyjának Lídia volt a keresztneve. Lídiát örökbe fogadott gyerekként Véghelyi vicispánék nevelték, akik a Vörösmarty családdal sokat összejártak. Nyikos néni mamája és „a kis Mihály" együtt voltak gyerekek.
A tizennégy éves Varga Etel nyolcadikos tanuló kérdez. Kis, húga, az ötödikes Erzsi jegyez. Lángvörösek. Verseny van, magyarázzák. Ernhardt Mária néni magyarszakos tanár hirdette meg. Ki gyűjt több emléket, régi történetet, szájhagyományt Vörösmartyról? És a Fekete Tamás le fogja hagyni őket. A Feketének fényképezőgépe is van és már tizenkét felvételt csinált. Minden megvan neki. A szülőház. A másik ház. Az iskola, ahol tanult. Minden, de minden.
– És Nyikos néni azt akarja, hogy lehagyjanak?
Nyikos néni nem akar már semmit. ül a bágyadt aggkor homályos küszöbén, és mesél:
– Nyolcan voltunk testvérek. Édesanyám még két árvát örökbe fogadott. És minden este mesélt a gyerekeknek a kis Mihályról. (jaj, Nyikos néni, ne olyan gyorsan. Mesélt ... a kis ... Mihályról.) Mikor született, attól tartottak, hogy nem marad meg, olyan gyenge volt szegény. Ez télen történt, hidegben, és nem volt pap Nyéken, mert mind bementek Fehérvárra valami gyűlésre. A kis Mihály édesanyja meg rettegett, hogy pogányként hal meg a fia. A bába aztán kocsira tette, és nagy sietve átvitte Nadapra megkeresztelni. De a nevét rosszul írták be a nagy sietségben. Úgy jegyezték fel a nadapi anyakönyvbe: Michael de Vörös. Így áll ma is.
A Tó utcában két szomorkás gyerekkel találkozunk. Üres a kockás füzetük. Csupa panasz a szavuk. Hogy a Steindlnek elmondta valaki: a szülőház mellett az a másik ház, mikor „a kis Mihály" itt élt, vadrózsával volt befuttatva. És a Seregley megtudta az öreg Faragótól, hogy Vörösmarty édesanyja, mikor már özvegy volt és nagyon szegény, gyógyfüveket gyűjtött a nyéki mezőn. És a Fekete fényképez megint. A Dobay meg a Kis Rozi pedig már ott vannak Skobrák bácsinál a tsz-ben.
– Nem baj – jegyzi meg a nagyobbik Varga lány. – Mi majd megtudjuk, hogy ki tanította meg írni?
– Hát hova járt iskolába? – kérdezi a másik két gyerek.
– Ide – feleli a nagyobbik Varga lány, s Nyikos néni házával átellenben bemegyünk az öreg Csákváriékhoz, a Tó utca 1. szám alá, abba az épületbe, ahol Vörösmarty a múlt század elején megtanulta azokat a betűket, amelyekből egyszer a Szózat összeállt.
Elkéstünk. Csákváriéknál szemüveges bácsi ül, a megyei könyvtár helyettes vezetője.
– És mennyit jegyez. – mondja fanyalogva az egyik gyerek.
Tóth László viszont elkésett – Nyikos néninél. Elmondom én, lelkem, fogadja az öregasszony, elmondom még egyszer szívesen, de nem fő meg az ebéd, elfogyott a fám. A megyei könyvtár szemüveges helyettes vezetője erre fűrészelni kezd az udvaron, s az aprófát a tűzhelyhez hordja. Nyikos néni alágyújt a bablevesnek.
– No, lelkem, már lehet.
Szóval, nagy tél volt, és a kis Mihály ...
A kápolnásnyéki Vörösmarty termelőszövetkezet tagjához, az öreg Skobrák Józsefhez délután érkezünk, de mire ideérünk, már tele a kis Dobay Mária és Kis Rozi kockás füzete. Kitudtak már mindent az öregtől, akinek a nagyapja juhász volt a Nádasdy gróféknál akkoriban, mikor Vörösmarty Mihály édesapja gazdatiszt volt ugyanott. Azt akarták, hogy a kis Mihályból is gazdatiszt legyen. De csak nem akart az lenni. A könyveket, az írásokat bújta folytonosan. Csöndes gyerek volt ... komoly ... Mikor az édesapja otthagyta a grófot, kitették őket a lakásukból. A Tó utca 5, szám alá költöztek, de ennek a háznak már csak a fele van, mert a másik felét elvitte a front. Ott élt utoljára Vörösmarty Mihály, mielőtt felment volna meghalni Pestre. Az özvegyének csak Deák Ferenc, az árvák gyámja hozott időnként valamicske pénzt.
Utolsónak ez a félig romba dőlt ház maradt a Tó utca 5. szám alatt, ahova valamikor megtért a bújdosásból, s ahol megírta A vén cigányt.
Ahogy közeledünk a házhoz a gyerekek sokaságával, kilép az ajtón egy vén cigány. Ő lakja a romos házat tizenhét tagú családjával. Rácz László a neve, segédmunkás egy építkezésnél. Jó, hogy jöttünk, mondja. Éppen itt van a sógora, az sok mindent tud Vörösmartyról. S hogy honnan jött Nagy Gyula, a sógor, aki itt áll mellettünk az udvaron, s már szorítja állához a hegedűt? Ő ... fölfelé megy borban a gyöngy ... éppen Fótról érkezett ide látogatóba.
De nem tudja Fótról kibeszélni magát, mert Rácz László, a vén cigány mindig közbevág, és megindító módon igyekszik bizonygatni: Vörösmarty nem ott, az országút túloldalán született, hanem itt, ebben a házban, pont abban a szobában, ahol ő lakik.
– Meg volt írva. Tudom. Olvastam egy könyvben – a háttérből Tóth int, tagadóan rázva a fejét.
A fóti sógor hegedülni kezd, csak úgy, a szabad ég alatt, állva, halkan, jókedvű egyszerűséggel.
Az öreg Rácz még akkor is bizonygat, mikor már újra az utcán vagyunk: itt, itt. Könyv van róla. Az én szobámban.
Délután az iskolaigazgató szobájában ülünk, ahova betérnek a felnőtt kíváncsiak és a kifáradt ifjú hagyománygyűjtők.
– Ezt még jegyezd fel -- mondja Csukly, s elém tol egy papírlapot, amelyen két számjegy áll: 200 és 180.
– Ez mit jelent? – kérdezem.
Felelet helyett Kossuthot idézi a Pesti HírIap 1842. évi 148-ik számából:
„Vörösmarty munkáiból alig kelt el a három-négy év alatt a két magyar hazában kétszáz példány! s ő e napokban közel volt ahhoz, hogy a nyomtatási költségek miatt bírói foglalás alá kerüljön…”
A centenárium alkalmából ideküldött nagyszámú Vörösmarty kötetből Ernhardt Mária magyarszakos tanár úttörői száznyolcvan példányt adtak el csak Kápolnásnyéken néhány nap alatt.
Belelapozok az asztalon heverő száznyolcvanegyedik példányba, s felidézem a költő egyik töredékét:
„Fogytán van erszényed,
Fogytán van borod,
Mire virradsz te még,
Szegény magyar költő,
Van-e még reménység?
Lesz-e még hajnalod?"
