Fisch Henrik

Kápolnásnyéki zsinagóga a századfordulón

Az utolsó kápolnásnyéki főrabbi 1907. november 27-én született Tarpán.

A 19. század elején (1815 és 1820 között) alapított kápolnásnyéki hitközség a rabbiszéket betöltő Klein Lipót halálát követően 1934-ben Fisch Henriket tette meg vezetőjévé. A község anyakönyvi kerületi székhelyként működött. A nagyjából 100 fős közösséget 1937-ben összevonták a lovasberényi hitközséggel, mert utóbbi bár múltja nagy volt, idővel elnéptelenedett. Az egyesítés érdekében Fisch Henrik állami segélyt kért, s így egy egyszeri kiutalt összeghez jutottak. 1937-ben kezdték ösztönözni a zsidó vallás gyakorlását is, így az általa a XI. községkerületben tartott hitszónoklatok számát 10-re emelték. Az egyesítés után a község zsidóságának élete összekapcsolódott a XI. községkerület munkájával. 1944-ig volt a kápolnásnyéki közösség vezetője.

1944. június 6-án a többi kápolnásnyéki zsidóval együtt Székesfehérvárra a Szabó téglagyárba szállították, majd június 14-én Auschwitzba deportálták. Túlélte az ott történteket, ám családját elveszítette. 1945-ben egyedül ő tért vissza a XI. községkerületi rabbik közül. A Cionista Szövetség titkára lett.

1950-tõl 1972-ig a fővárosban rabbi, 1960-tól 1972-ig a Dohány utcai zsinagógában főrabbi. A Magyar Izraeliták Országos Képviseleténél vallásügyi tanácsos és elöljáró. 1971-ben Mannheimbe költözött, majd az 1980-as években Münchenben telepedett le és ott is halt meg 1986-ban.

1947-ban jelent meg kislánya, Judit és a családja elvesztése fölött érzett fájdalmában írt drámai előszavú könyve Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben címmel. Az előszó az alábbiakban olvasható.

Búcsúszó
Fisch Judit, Kápolnásnyék - Auschwitz, 1937-1944

Én Drágáim! Megfeszítem minden idegszálam, hogy zsilipként zárják el az érzéseket, az érzelmeket, mert most hangosan akarok Hozzátok beszélni. Értelmesen szeretnék Hozzátok szólani, Ti, életem egyetlen, nagy Célja, életem szent Tartalma, már nem létező Családom! Kimondhatatlan önmegtagadás kell ahhoz, hogy hangom ne hasonlítson a magzatját vesztett vad ordításához! Megkísérlem, mert már nem bírom magamba fojtani a szót! Beszélnem kell egyszer már Veletek, Rólatok hangosan is ...

Talán beszámolni szeretnék Nektek. Úgy, mint boldog tíz esztendőn át minden alkalommal tettem, amikor a kötelesség egy-két napra elparancsolt Mellőletek. Szeretném átélni azt az izgalmat, amit éreztem, hogy Ti ketten otthon lesitek a szekérzörgést, amely jelezze számotokra, hogy jövök a kerületi utamról. Akkor Ti kiszaladtatok a kisajtóba és együtt mi hárman, eltelve hálával Isten iránt, mi hárman együtt mentünk be a mi otthonunkba, amely mások szemében talán csak szerény rabbi-lakás volt, de nekünk pompás Szentély volt, Paradicsom. Ezzé avatta ezt a falusi lakást a Te ihletett ízlésed és szorgalmas két kezed, Drága Feleségem! És ott bent beszámoltam ... Két ragyogó szempár figyelt boldogan ... Meséltem, ugye édes Juditkám, Neked mindig tudtam újat mesélni a lóról, amely a kocsi elé volt fogva. Mindig új és érdekes volt ez. És meséltettél Magadnak a kerület kis zsidó gyerekeiről, akik mind nagyon, nagyon édesek voltak. Voltak ... És szólt még a mese a nadapi erdő nappali csodáiról, az őzekről és a fácánokról. Nagyon érdekfeszítő volt, ugye Angyalkám, az alkonyat, az este tündére, a számtalan csillogó szentjánosbogár. Elmondtad Te is problémáidat, a pajtásokat... Majd az óvónénit ... Később a tanítónénit ... Kiapadhatatlan volt az iskolatéma. Az iskola, piciny életed szellemi diadalainak színhelye...

Neked, Édes Feleségem, el kellett (jaj, de nagyon szívesen tettem!) mondanom mindent, részletesen az útról, az emberekről, a problémákról...

Most is erre vágyom. Beszélni nektek. Beszámolni Nektek.

Ott hagytuk abba, amikor már Auschwitzban állt a vonat, Te, életem büszkesége, Feleségem, Te ismét levizsgáztál. Megmutattad nekem, hogy nagyon sokkal jobb az ítélőképességed az enyémnél. Kértél, vegyünk be morfiumot. Mégcsak nem is válaszolhattam, már csilingelt mindkettőnk imádott Angyalának, Juditkánknak édes hangja, és ezt mondta a hét éves gyermek: »De Anyukám, én úgy szeretek élni...« Ekkor feltörték az ajtót és jött a förtelmes »los, los, los.. ,« ordítás... Nem láttalak többé Benneteket...

Most beszámolnék ... Akarok ... Szeretnék Nektek beszélni. De nem vagytok… Mit tettek Veletek!? Nincs erre emberi szó! Ölés, mészárlás, gyilkolás, mind, mind szürke, enyhe polgári fogalmak! Amit Veletek tettek, én ártatlan kis Gyermekem, Drága Feleségem, édes jó Szüleim, kérgeskezű, szorgalmas, munkás Testvéreim, amit Veletek tettek, ez más! Erre nincs szava az emberi nyelvnek!

Nem vagytok, és beszélnem kell veletek! Szellem-éneteknek miért mesélnék olyat, amit csak a test fog fel? Nem mesélek Auschwitzról, Dachauról sem mondok semmit. Csak olyat mondok, amit felfoghat a szellem szíve, a lélek lényege.

A régi fegyenceknek, a bajtársaknak, nem hittem el Auschwitzban, hogy ez lehetséges, hogy ott ez történik Veletek! Vállaltam hát mindent, mert azt mondtam, nem lehet, hogy Ti ne lennétek és Értetek, a viszontlátásért mindent érdemes elviselni ... Mindent ... Ezzel buzdítottam, bátorítottam bajtársaimat is.

Amióta rám szakadt a tudat, hogy nem vagytok, azóta lábon járó halott vagyok, fekete árnyéka önmagamnak... Nincs gyökerem sehol... Nem látom értelmét semminek... Csak egy vágy él bennem intenzíven: Értetek tenni valamit.

Ez a vágyam sarkal, hogy legalább valami emléket helyezzek nemlétező, hanttalan, füstsírotok mellé...

Valami olyan emlékműre gondoltam, amely visszatükrözze fájdalmamat és egyben nevelő hatással legyen, hogy tanítson, hogy okulásra bírjon, hogy így valahogy értelme legyen, célja legyen rettenetes sorsunknak.

És kerestem és kutattam az anyaföld termelte növényzetben. Kerestem a réten, a mezőn, a lápon, a mocsárban valami olyan fekete virágot, amely szimbolizálhatná sorsotokat, kimondhatatlan tragédiámat. Kerestem. Nem találtam. Ilyet nem terem az anyaföld ... A legszennyesebb mocsár sem...

Elmentem hát a művészet birodalmába. Elolvastam Jób történet, elolvastam Niobé meséjét, Dante Poklát. Eltűnődtem Laokoon fájdalmán... Úgy láttam, hogy nem, nem! Jób, Niobé, Laokoon, Divina Commedia mind dajkameseként hatnak a mi tragédiánk mellett. Ők valamennyien az emberfeletti erő áldozatai. De Ti ...? De mi ...?? Én Drágáim!

Az emelkedett emberi lélek, a szellem, a művészet sem termelt ideillő jelképet...

Alámerültem hát a sötét ösztönök zavaros, feneketlen mélységébe. Ott bőven találtam megfelelő jelképes — síremlékanyagot. Felszínre hoztam belőlük ezeket az egyháztól megnyilatkozásokat.

Kiadom emléketekre, sírkő helyett ezeket a beszédeket. Égbenyúló fekete márványnak szánom... Örök mementónak: minden gyermekét, családját féltő, szerető ember számára!

Talán nem volt teljesen hiábavaló rettenetes halálotok, ha elolvassák és ha felfogják az emberek, zsidók és nem-zsidók egyaránt, ennek a borzalmas emlékoszlopnak a feliratát… ezeket a beszédeket Tatán okulnak majd belőle...

Ezáltal talán a Ti sorsotok, az én tragédiám megvált másokat... Talán okulnak… Talán megvált ... Talán...

Ezzel az emlékállítással nem akarok én Tőletek örökre elbúcsúzni. A »búcsúszó« leírásával parányit sem változott, nem nyugodott meg aléltan vergődő lelkem.

Elfeledni Titeket megtagadása volna, elárulása volna a bennünk élő Embernek. Megbocsájtani azt, ami Veletek történt senki emberfiának nincs jogában.

Ígérem Nektek a Zsoltáros szavával: Bénuljon meg jobbom, ha valaha megfeledkezem Rólatok, én Drágáim, némuljon el ajkam, ha nem emlékszem meg Rólatok!

Kápolnásnyék, 1946. december 25.

Források

Gergely Anna: A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája (1938-1944), 2003

Fisch Henrik: Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben, 1947

Letölthető anyagok:

Hozzászólások