Holt költők szülőföldjén

Itt született és itt élte le utolsó éveit Vörösmarty Mihály. Született 1900 decemberének 1-én, innen indult el halálos pesti útjára 1855 novemberében. Mit hagyott meg itt belőle az emlék, a feljegyzés, a valóság 1934 áprilisában?

Ezt kutatni jöttem le egy napra Kápolnásnyékre. Pusztanyéknek is hívják, régi feljegyzések szerint Fertőfének is a neve. Vörösmarty születése idején tiszta református volt úgy, hogy az újszülött fiúcskát a szomszédos Nadap falu plébánosához kellett keresztelőre vinni. Nyék urai református birtokosok voltak, a katolikus Vörösmarty Mihály édesapja gróf Nádasdy Mihály gazdatisztje.

Ma Nyéknek 2650 lakosa van, ebből katolikus 64, református 32 százalék, tehát a katolikusság messze túlszárnyalja a hajdani törzsökös reformátusság számát, de különösképpen plébánosa ma sincs a községnek, amelynek katolikus hívei a közeli Velence Plébániájához tartoznak.

Elöljáróban ennyit illik tudni Kápolnásnyék nagyközségről.

A gyors nem áll meg állomásán és a budapest-székesfehérvári személyvonaton idáig döcögve elég időm volt Vörösmartyról és nyéki éveiről elgondolkodni. Gyermekkora első 10 évét és életének utolsó 3 esztendőjét töltötte el szülőfalujában. Gyermekkora emlékeiről bizonyára senki se tud már semmit, hiszen születése óta 134 év múlt el, de halála 79 év előtt történt, talán még lesznek öregek, akik, ha nem is beszéltek vele, de látták talán, vagy hallottak róla olyanoktól, akik ismerték.

Hogy él Vörösmarty szülőfalujában? És különösen mit tudnak élete tragikus utolsó három évéről, amely felett a szemérmes irodalomtörténet elsiklik és csak annyit jegyez fel, hogy e szerencsétlen, melankóliába borult évek utolsó fellobbanása A vén cigány volt. Húzd, ki tudja, meddig húzhatod! A hatalmas, életbezáró, életmegrázó költemény először a Pesti Naplóban jelent meg és nemsokára a vén cigány kezéből kihullott a bot, mely a nyűtt vonóból lett és a magyarság megrendülve állott a Szózat költőjének a sírja felett.

Leszállok a vonatról. Régi újságíró gyakorlatom, hogy mindenkivel, aki utamba akad, beszélgetni kezdek témámról, így sokszor igen érdekes és hasznos észrevételeket és útbaigazításokat szerzek. Kezdjük a vasutasoknál.
— Merre jutok el a Vörösmarty-házhoz? — kérdezem.
— Tessék csak a sínek mentén menni, — feleli egy altiszt — ott van a baloldalon azok közt a házak között a Kresz-kertben Vörösmarty szülőháza. De mehet az úr a községen át is.
— Kié most a Vörösmarty-ház?
— Kresz Géza hegedűművész úré.
— Idehaza van ő.
— Nincs. Kanadában van, úgy hallottam.
— De meg lehet nézni a házat?
— Hogyne- Laknak benne. Kreszék kislánya és a nevelőnője.

— Köszönöm — és elindultam a községen át a budapest—balatoni kitűnő aszfaltos autóút mentén. Éppen javították az utat. A munkásoknak pihenőjük volt, az út szélére dűlve eddegéltek.
— Maguk nyékiek? — állottam meg előttük.
— Azok vagyunk.
— Merre van Vörösmarty szülőháza? — kérdeztem tőlük is, hogy a költőre terelődjék a beszéd. Megmondták. Tovább kérdezhettem.
— Micsoda, kifajta volt az a Vörösmarty? Egy pillanatig meglepetten néztek rám. Mit akarhatok tőlük? De azután megszólalt az egyik:
— Híres ember, nagy költő!
— Az az... Nagy költő! — hagyta rá a többi.
— Mit írt?
— Azt csak tudjuk, — fölényeskedett egy fiatal.
— Ő írta, hogy »Talpra magyar, hí a haza!« — »Itt az idő most vagy soha...« — zúgta kórusban a többi. Nem akartam érzékenységükben bántani őket. Elköszöntem.

Mentem tovább. Egy kerítésnek támaszkodva öreg ember állott az utca során. Öreg emberek arra büszkék, hogy hány évesek.
— Hány éves, hogy ilyen szép öreg lett? — szólítom meg.
— Hetvenhat...
— Oszt hallott Vörösmartyról?
— Hogyne ... Nagy, nevezetes költő volt...
— Olvasott is tán tőle valamit?
— Semmit, mert hogy nem is tudok olvasni, csak mondják a népek, hogy nevezetes, nagy költő volt. Azt itt mindenki tudja.

Tovább bandukoltam az úton. Gyerekek jöttek az iskolából. Második elemisták. Megállítottam őket.

— Miről híres Kápolnásnyék?
— Hogy itt született Vörösmarty Mihály. . .Mit olvastatok tőle? Mit írt? Butus, tétova arcot vágtak, gondolkoztak, nem feleltek. Érdekes, öreg úr jött velünk szemközt. Rajta gamásni, finom lovagló ruha, egész lénye avittan arisztokratikus. Hallotta, hogy mit kérdeztem, megállott ő is és szemrehányón mondta a gyerekeknek:
— A Szózatot! Hát ezt se tudjátok? — és ballagott tovább, de felém fordulva megbiccentette a fejét:
— Meszlényi főispán vagyok.

Időm se volt, hogy utána nézzek, máris egy másik érdekes külsejű, katolikus papforma öregúr lépdelt felénk az úton. Kezében könyvek. Szerencsém van, — gondoltam — ez az én emberem! Hozzá léptem, bemutatkoztam. Elmondtam neki utam célját.
— Pék Gyula nyugalmazott velencei plébános vagyok — nyújtotta kezét a hetvenkétéves öregúr. És beszélni kezdett:
— Bizony, sok hagyomány él itt Vörösmarty Mihályról, főképpen az öregek közt, mert a fiatalokat már nem nagyon érdekli. Én magam is hallottam, hogy az idevaló birtokosok öreg napjaiban a nagykocsmában összeültek vele, iddogáltak és egyikük-másikuk mondott egy sort ezzel, hogy: »No, Mihály, mondj rá egy kádenciát!« És ő mondott rá egy sort... így mulatgattak! Látta már a szülőházát?
— Még nem...
— Nézze meg, de ne felejtse el megnézni a házat, ahol utolsó három évét élte... Most az az aggok háza... Ott írta A vén cigányt. Mesélték nekem az öregek, hogy elhanyagoltan, szűkösen élt, a felesége nem volt valami jó gazdasszony. De ajánlom, keresse fel Kremnitzky Ferenc urat, az ő szülei jóba voltak Vörösmarty szüleivel, neki van sok feljegyzése Vörösmartyról. A Községháza elé érkeztünk. Megköszöntem a szíves útbaigazítást és néhány percre benéztem Riskó István főjegyző úrhoz.

A főjegyző úr előzékeny figyelemmel fogadott, tőle kaptam Nyékre vonatkozó adataimat, megmutatta a község Vörösmarty korából való térképét, a szélesen elfekvő, ritkás épületek képét. Ahol most utcasor van, akkor mocsaras nádas volt és a »Vörösmarty gyerekek a híd alatt a nádasban játszottak.«

— Nekünk Vörösmarty-ereklyénk voltaképpen nincs is, szobra Székesfehérvárott áll, még az anyakönyvben sincs róla feljegyzés, mert Nadapon keresztelték. Minden emlékünk róla ez a kép.

És átment a másik szobába és behozta Vörösmarty Mihály közismert arcképének nagy másolatát, rajta a felírással, melyet a költő Ilonka lánya, Széll Kálmán, néhai miniszterelnök felesége írt a kép alá:

»Apám ezen arcképét jónak találom. Széllné Vörösmarty Ilona.

Ez minden, ami a nyéki községházában Vörösmarty-relikvia.

Dombnak fel, a síneken túl, a falu túlsó végén van a ház, amelyben a költő született. Egykor gróf Nádasdyék tiszttartói lakása, tőlük az Ott-család birtokába került, Ottéktól három éve Kresz Géza hegedűművész felesége örökölte. Gondozott, mélycsendű kert közepén van a ház, rajta ismeretes minden irodalomtörténetből és számtalan reprodukcióból, rajta két emléktábla is hirdeti a ház hírességét. A régi északi szárnyhoz Otték új szárnyat építtettek, de a Vörösmarty-szoba érintetlen maradt. Most, hogy a ház urai nincsenek idehaza, le van zárva és csak ritka alkalmakkor nyitják ki. A kedves nevelőnő kalauzolt és nyitott a sötét szobába.
— Azt mondják, itt a fal mellett állott az ágy. A szobában különben összetolt bútorok, nyári rendetlenség. A mellette levő szobában a falon Vörösmarty nemzetiszín szalaggal övezett arcképe, alatta könyvespolc a költő összes műveivel.
— Sok látogató fordul meg itt? – kérdeztem.
— Legfeljebb kettő-három egy évben. A múlt évben a pannonhalmi főapát úr volt itt. Hangosan szavalt Vörösmarty-verseket. Ő is csodálkozott, hogy mennyire elkerüli a hivatalos irodalom ezt a házat. És egy nevekkel kivarrott kendőt véve elő, megkért, hogy írjam nevemet én is a látogatók kendőjére, ő majd kivarrja. Ez a jóságos hölgy így őrzi kegyelettel Vörösmarty szülőházát. Betéve tudja a költő verseit.
— Melyiket szereti a legjobban? — kérdem.
— A szegény asszony könyvét. Ez illik hozzám, özvegyhez legjobban! — feleli.

Most menjünk át Nyék nagyközség szegényházába, a házba, ahol a nemzet nagy költője 1853-tól 1855-ig lakott, ahol magába rogyva vonszolta napjait, ahol halhatatlan szelleme befejezte a Lear király fordítását és elhunyta előtt még túlvilági fényre lobbant A vén cigány költeményben.

Ha Németországban, Itáliában, az Egyesült Államokban, Angliában, Japánban, vagy másutt bárhol a világon volna egy ilyen emlék?  De minek lázadozzam, minek hívjam fel a közfigyelmet! A vén cigány háza Nyéken, Magyarországon van: a nagy szavak és a kis cselekedetek országában. Ahol községi szegényház lett a költő lakóháza. De talán így van ez rendjén, így illik ez a Szózat váteszéhez! Oszlopos tornác fut végig a ház előtt, a tornácon tolószék és más nyomor rekvizitumok. Középen kerekívű, sötét bejáró nyit a házba. Szobái padozatlanok, földesek, bútorzata szegényházi rongyok. De mindenütt kínos tisztaság. Kraidy Istvánné, egy öreg asszony kerül elém.
— Tudja-e, hogy ki lakott valaha itt, ebben a házban?
— Koldusok, — feleli habozás nélkül.
— Hallott valami Vörösmartyról?
— Nem, de valamire kérném az urat... Volt itt nekünk azelőtt egy szobánk, azt halottas szobának használtuk, ha valaki meghalt közülünk. Most egy éve elrendelték, hogy átutazó, idegenszoba legyen... így hát, ha valaki most meghal közülünk, az 24 óra hosszat velünk fekszik, ami kellemetlen. Utoljára a 76 éves özvegy Csuporné is, mielőtt kivitték a zöld akácosba.

Elhallgatott. Mit válaszoljak a szegény asszony kérésére? Semmit. Az a legideillőbb felelet. És míg négy-öt sínylődő vén reszketve állott körül, megfordultam és néma csendben hagytam el Vörösmarty Mihály lakóházát.

Még azt az urat kerestem fel, akinek a szülei jóba voltak Vörösmartyékkal, akinek nagyapja, Kolosváry Mihály, Vörösmarty apjának utódja volt a tiszttartóságban. Kremnitzky Ferenc 67 éves, irodalommal, művészetekkel, zenével foglalkozó úriember, maga is festeget. A régi vidéki literátus típus. Kegyelettel őriz egy tálat, melyet édesanyja vett meg Vörösmartyék háztartásából, amikor azok Pestre hurcolkodtak, elmesélte, hogy szülei sokszor említették, hogy a környékbeli birtokosok többször kisegítették a Vörösmarty-bérletet igásjószággal, egy-egy kocsi szénával és hogy egy alkalommal a költő egy ilyen szénás jótéteményt haragosan visszaküldött azzal az üzenettel: »Ennyire még nem jutottam!« Hogy megvolt a maga ebédutáni négyes tarokkpartija Szőke Danival, Cseh Mihály velencei rektorral és Meszlényi Ferenccel. Hogy Boros Dávid, aki néhány év előtt 90 éves korában halt meg, kisfiú korában egyszer megleste őket, amint kártya közben lóellenzőt kötöttek a szemükre, hogy ne nézzenek egymás lapjába, hogy az öreg Vörösmarty szerette az italt és a cigányt és hogy kedvenc nótája ez volt:

de szépen szól a hegedű, Pedig talán üres belü'. Rózsám arca piros kivü, De a szive hideg belü'!

Pestről olykor meglátogatták: Bajza József és lánya, Lenke, Horváth Árpád, Szendrey Júlia férje, Lisznyay Kálmán, Gyulai Pál és Deák Ferenc, aki különösen Vörösmartynénak volt nagy tisztelője. És 1855 novemberében Véghelyi (Vechelius) Zsigmond hintóján utazott fel családjával Pestre, ahol néhány nap múlva meghalt. Visszafelé menet a vasúthoz, még benéztem az öreg Czakó bácsihoz, Nyék legöregebb emberéhez. 87 éves.

— Nem tudom, hogy láttam-e. Csak azt tudom, hogy valami költő volt, Isten nyugosztalja.