A nyéki temetőben, a Luczenbacher kripta szomszédságában van egy érdekes, borostyánnal befutott sír. A sűrű, zöld levelek alatt egy kicsi márványtábla tudatja a kíváncsiskodóval, hogy talán egy zongoraművésznőnek és édesanyjának záródott itt le az útja. A temetői nyilvántartás nem említi a két nevet, a dokumentumok szerint dr. Kresz Mária néprajzkutató védett sírja ez.
Kresz Mária 1919. június 4-én született Berlinben. Nagyapja Kresz Géza (1846–1901) orvos, az országos mentőszolgálat megalapítója. Édesapja Kresz Géza (1882–1959) hegedűművész, édesanyja Norah Drewett zongoraművésznő (1882-1960).
A dédapa, Karl 1802-ben született a Lipcse melletti Merseburgban, aki testvérével fiatalon Magyarországra vándorolt, és Pesten jó nevű sebészorvos lett belőle. Szülei itt ismerkedtek és házasodtak össze, édesanyja egy könyvkereskedő lánya volt. Öt testvére született, Géza volt a legfiatalabb. Csak ő választotta az orvosi pályát. 1877-ben elvette Franz Xaver Franz müncheni kereskedő lányát, Elzát (Erzsébet). Hat gyermekük született: Eleonora, Elza, Margit, Géza (1882), Ferenc (1883) és Károly (1886).
Dr. Kresz Géza, a magyarországi közegészségügy egyik kiemelkedő szervezője és a szervezett mentés megalapítója 1846. augusztus 30-án született Budapesten. Tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte, 1871-ben avatták orvosdoktorrá a Pesti Tudományegyetemen.
Kiváló szervezőképessége már medikus korában megmutatkozott: 1869-ben többedmagával megalapította a pesti Korcsolyázó Egyletet. 1876-ban, a nagy pesti árvíz idején – már végzett orvosként – jelentős szerepet vállalt a szerveződő mentőőrségek felállításában, amiért később kitüntetésben is részesült. Sokrétű, magas színvonalú szakmai tevékenységért I. Ferenc József magyar király a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki, majd a halála előtt nem sokkal nemesi címet is adományozott számára. Gazdag életművének csúcspontját az általa 1887-ben életre hívott Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület megalapítása jelentette. Fájdalmasan rövid életének egyik utolsó nagy vállalkozása volt ez, melynek sikerét a szakmai párbeszéd és a tudományos kapcsolatrendszer jelezte, s melynek eredményeként később a hazai mentőorvoslás kivívta nemzetközi rangját, valamint európai hírűvé válhatott. A zseniális szervező 1901. április 10-én, 55 évesen hunyt el. Róla nevezték el Budapest XIII. kerületének, Újlipótvárosnak egyik utcáját.
Az apa, Kresz Géza vagy ahogy külföldön ismerik, Geza de Kresz, 1882. június 11-én született Budapesten. Már fiatalon elkezdett hegedülni. A hozzáértő olvasónak biztosan megdobogtatja a szívét Gobbi Alajos, Hubay Jenő, Otakar Ševčik, Eugène Ysaÿe, Albert Lavignac neve, akik tanárai voltak. A nevek mellé városokat is csatolnunk kell: Budapest Prága, Brüsszel, Párizs, Berlin, Bécs. 1900-tól, a diploma megszerzésétől 1909-ig ezeken a helyeken folytatta tanulmányait. 1909-től 1915-ig Bukarestben tanított, majd Berlinbe költözött, ahol 1918. szeptember 5-én házasságot kötött a kor ismert angol zongoraművészével Norah Drewett-tel. 1919-ben született meg Mária, majd négy évre rá, 1923-ban Ilonka nevű lányuk. Ugyanebben az évben Torontóba költöztek, ahol Kresz Géza Kanada máig legnagyobbnak tartott vonósnégyesének, a Hart House String Quartet-nek egyik megalapítója, majd vezetője lett. 1937-ben már újra Magyarországon találjuk a családot. 1941-1949 között a Nemzeti Zenede főigazgatója, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyakorlóiskolájának, a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumnak az elindítója.
Ezekben az években a család a nyarakat Kápolnásnyéken, napjainkban a Vörösmarty Mihály Emlékmúzeumnak otthont adó épületben töltötte.
1949-ben Kresz Géza és felesége végleg visszaköltözött Kanadába, ahol a hegedűművészt 1959. október 2-án, 77 éves korában érte a halál. Felesége és zenei partnere, Norah Drewett néhány hónappal később, 1960. április 24-én Budapesten halt meg. Kápolnásnyéken temették el, ebben a faluban, ahol lánya, Mária szerint annyi boldog percet töltött.
Mivel a szülőket a hivatásuk éppen Berlinbe szólította, Kresz Mária is itt született. Iskoláit Bécsben és Torontóban végezte, ennek következtében anyanyelvi szinten beszélt németül, angolul és természetesen magyarul. Családja 1923-ban Berlinből Kanadába költözött, gyermekkorát Torontóban töltötte. Középiskoláit Székesfehérvárott és Budapesten végezte, ez utóbbi helyen érettségizett 1938-ban. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol történelmet, régészetet és néprajzot hallgatott. Itt szerzett bölcsészdoktori oklevelet 1944-ben. A történelem (néprajz) tudományok kandidátusa lett 1978-ban.
46. éven át szolgálta odaadó és önzetlen lelkesedéssel a Néprajzi Múzeum és a magyar néprajztudomány ügyét. A paraszti gyermeknevelés kérdését vizsgálva indult, és már ez a legkorábbi munkája is útmutató jelentőségű volt. Munkássága javát azonban, összhangban azzal, hogy a Néprajzi Múzeum Kerámiagyűjteményének őre volt, a magyar fazekasság kérdéseinek szentelte. Azok közé a kutatók közé tartozott, akik az emlékanyag minél teljesebb megismerése mellett szívvel-lélekkel vallott feladatuknak érezték annak megismertetését is. Ennek a jegyében gyarapította és rendszerezte a Néprajzi Múzeum rábízott gyűjteményét, írta szakcikkeit és népszerűsítő közleményeit, rendezte kiállításait, tartotta az előadásokat. Korszerű módszerrel rajzolta meg népi fazekasságunk szerkezetét, tisztázta az egyes központok működését, alakulását. Mindemellett állandóan nyitott volt a néprajz más jelenségei iránt is, írásai egyéb témakörökben is hozzájárultak a népi kultúra pontosabb megvilágításához.
Szívesen írt gyermekeknek szóló, mondókákat közreadó könyveket (Találós kérdések könyve; Húzzad, húzzad magadat; Butella Bálint és Pörső Örzse lakodalma), melyeket a kor legismertebb grafikusai – Kass János, Szántó Piroska, Urai Erika – illusztráltak. Néhány írása Kápolnásnyék irodalomtörténeti hagyományaival, Móricz Zsigmond kápolnásnyéki látogatásával vagy a falunkban található Vörösmarty-emlékekkel foglalkozott. Halála előtt megjelentette angol nyelvű visszaemlékezését a szülei életéről (Torontó, 1989).
1989. szeptember 1-én hunyt el. Emlékét őrzi a róla elnevezett Kresz Mária Alapítvány, amelynek célja a névadó munkásságának megőrzésén túl a magyar népi fazekasság ismereteinek továbbadása.
A temetésén, 1989. szeptember 23-án Kápolnásnyéken hangzott el Balassa Iván neves néprajztudóstól az alábbi személyes hangvételű emlékezés.
1945 februárjának közepén édesapjával, a világhírű hegedűművésszel, a romokat kerülgetve, üszkös gerendákon átlépve megjelent a Néprajzi Múzeumban és személyesen is megismerhettem. Tele hittel, bizakodással és tervekkel, mintha nem is egy szörnyű háború, Budapest még alig befejeződött ostroma után beszélgettünk volna. Ez a határozott bízni tudás jellemezte egész életében, ez a jókedv sohasem hervadt le ajkáról. Boldog ember volt, szó igaz értelmében! Mindenki tudta, rajta kívül, hogy milyen kegyetlen körülményekkel kellett megküzdenie. Ez a boldog derű az emberek feltétlen szeretetéből táplálkozott, mert számára csak jó emberek léteztek, s mindenkiben talált valami jót.
Ha egyetlen szóval kellene életfelfogását kifejeznem, akkor azt mondanám: adni. Ama bibliai mondás élő megtestesítője: „Jobb adni másnak, hogy nem venni" (Apostolok Csel. 20 : 35). Mindig adott és kapni alig-alig kapott egész életében. Elsőként foglalkozott a magyar néprajzban a gyermekkor, a gyermektársadalom egészének kérdésével, mégis csak elszórt tanulmányai jelentek meg e témakörből, nagy összefoglaló munkája, melyet az 1940-es évek első felében gyűjtött és jórészt meg is írt még ma is megjelentetésre vár. Annak pedig mindig örült, hogy kézirata nyomán másoknak könyvei jelentek meg.
A gyermekekhez egész életében töretlenül vonzódott. Ennek legszebb bizonyítéka az a sok gyermekek számára készült könyv, melyek közül csak egyet említek meg: Találós kérdések könyve, mely több mint négy évtizeddel ezelőtt látott napvilágot Szántó Piroska rajzaival. Sok-sok városi családban ezzel a könyvvel terjedt el a népi mondókák és találós kérdések egész sora. Számomra azért is kedves emlék, mert gyermekeim olyan szeretett könyvévé vált, hogy az unokákra már csak lapok maradtak.
A gyermekélet kutatása vezette el Erdélybe, közelebbről Kalotaszegre és ez a kapcsolat élete utolsó pillanatáig megmaradt. Ment napjainkban is, amikor a kutatás nemcsak nehézzé, de veszélyessé is vált. Nemcsak hozta az újabbnál újabb ismereteket, de vitte a hitet, a reménységet és nem utolsó sorban a gyermekek számára nélkülözhetetlen élelmiszereket, orvosságokat. Amit egy ember tud segíteni az csak egy csepp a tengerben, de ez a csepp gyűrűző hullámokat vet, messzire eljut és kelthet erősítő reményeket.
A magyar népművészet történeti mélységekig eljutó kutatójától veszünk most búcsút, aki nemcsak egészében látta a kérdéseket, de mindig meg tudta hozzá rajzolni az európai hátteret is. Ebben nagy segítséget jelentett három anyanyelve. Amit a népviselet területén alkotott az ma már klasszikussá vált és szerencsére több nyelven történt közreadása lehetővé tette, hogy ilyen munkái az európai néprajz vérkeringésébe is bekerüljenek.
A legkiemelkedőbbet mégis a magyar fazekasság történetének és táji különbözőségeinek feltárása területén alkotta. A szakterminológia kidolgozásával nemcsak az alapokat rakta le, hanem arra az egész épületet is felépítette. Ha mást nem tett volna csak a Néprajzi Múzeum Kerámia Gyűjteményének rendezését, értékelését, főleg pedig tervszerű kiegészítését végezte volna el, akkor neve már ezzel is halhatatlanná vált volna. De ő az egész magyar népi kerámiát a szomszédos népekhez kapcsolódva vizsgálta és mindezt európai keretbe helyezte el. Így nemcsak e terület legnagyobb magyar, de európai tudósává vált. Ha egy nemzetközi kongresszuson megjelent, akkor hallgatói számára már egyénisége is nagy élményt jelentett, előadása pedig új kutatási eredményeket mutatott fel és arra ösztönzött másokat is.
Sohasem volt visszavonult szobatudós, ma jelenségei állandóan érdekelték. Egyike volt azoknak a néprajzkutatóknak, akik hittel vallották, hogy a magyar népművészet tovább élhet, fejlődhet. Különösen sokat tett a mai fazekasművészet fellendítése érdekében. Nemigen van olyan fazekasmester, aki meg ne fordult volna a Néprajzi Múzeum Kerámia Gyűjteményében, meg ne hallgatta volna KRESZ Mária tanácsait, akár ott, akár saját műhelyében, igen, mert a határokon innen és túl a legtöbb fazekasműhelyben megfordult és tanácsaival igyekezett az alkotások művészi színvonalát emelni. A ma eredményekben az Ő munkája is benne van.
Az egészségügyi szervező nagyapja, a művész édesapja európai és világhírnevéhez egy néprajztudós: KRESZ Mária is csatlakozott harmadik generációként. Munkájában, tanítványaiban, kiadott és megjelenésre váró munkáiban továbbra is köztünk él, mint azt Arany János mondotta:
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dus élte kincsét, ámbár napja mul...
Isten veled Panni, emlékedet szeretettel megőrizzük!*
