Szóval. Itt van ez a történet a mi kis falunkról, Kápolnásnyékről, ami majdnem főszereplő lett a magyar kultúrtörténet nagyregényében. Majdnem. De tudjuk, hogy a "majdnem" annyit ér a történelemben, mint esernyő a tornádóban. Vagyis semmit.
Egy megsárgult újság, a Tanodai Lapok 1860. november 1-jei száma őrizte meg ezt a tökéletesen elfeledett történetet. Egy tervet, egy álmot, ami a többi hasonló álommal együtt bemasírozott a semmibe. Puff neki. De azért nem árt tudni róla, elvégre a miénk ez a semmi is.
Kápolnásnyék neve ismerősen cseng minden itt lakónak, bár fogadni mernék, hogy a legtöbben sosem gondolkodtak el azon, miért "kápolnás" ez a Nyék. A "kápolnás" előtag egy kápolnára utal, ahol állítólag Szent Gellért püspök tartotta utolsó miséjét, mielőtt Budára ment, ahol aztán, mint tudjuk, nem várta éppen szívélyes fogadtatás. Történelmünk így nyúlik vissza Szent István koráig, ami kétségkívül nagy szó, még ha ez a jelen házárain, útjain és a falu hétköznapi életén körülbelül annyit lendít, mint halottnak a lélegeztetőgép.
De a falunk másik büszkesége, hogy itt született Vörösmarty Mihály, a Szózat költője. Ezt már többen tudják, hiszen ott az emlékház, a szobor, meg az iskola neve. Két történelmi szál, ami összefuthatott volna egy gyönyörű történetben. Csak hát nem futott össze. Mert így megy ez.
Az 1860-as években három vallás hívei éltek Kápolnásnyéken. Békességben – mondhatnánk, de valójában inkább egymás mellett. A reformátusoknak volt egy szép templomuk. A zsidó közösségnek volt egy csinos zsinagógájuk. A katolikusoknak viszont nem volt templomuk, pedig 401-en voltak. Négyszázegy ember, templom nélkül. Mint egy hadsereg fegyver nélkül. Vagy mint egy kávéház kávé nélkül.
A többségük cseléd és zsellér volt, olyan szegények, mint a templom egere – ami ebben az esetben különösen ironikus, mivel nem is volt templomuk, ahol egy egér megtelepedhetett volna. A 101 katolikus iskolás gyerek egy bérelt szobában tanult, ahol télen annyira fáztak, hogy a tintájuk megfagyott, nyáron meg úgy izzadtak, mint politikusok az adóellenőrzéskor.
És akkor megjelent a színen Gürtler Mihály váli plébános és esperes. Egy olyan ember, akinek nevét érdemes lenne utcatáblára írni Kápolnásnyéken. Bár fogadni mernék, hogy amikor ezt olvassák, a legtöbben megvonják a vállukat: "Ki a fene az a Gürtler?" Pedig nélküle most nem lenne miről írnom, és Önök nem tölthetnék ezt a pár percet az újság olvasásával, ami még mindig jobb, mint az adóbevallás kitöltése.
Gürtler atya olyan ember volt, aki hitt abban, hogy a dolgok lehetnek jobbak is. Egy álmodozó. Tudjuk, hogy az álmodozók kétféleképpen végzik: vagy hősként ünneplik őket, vagy elfelejtik, mint tavalyi hóembert. Gürtler az utóbbi kategóriába került, pedig nagyobb volt az álma, mint sokaknak, akikről utcákat neveznek el.
Írt egy levelet gróf Zichy Jenőnek, aki a Vörösmarty-szoborbizottság elnöke volt. Bizottság, persze. Mert az ember nem tud csak úgy szobrot állítani, ahhoz bizottság kell. Mint ahogy nem tudsz csak úgy meghalni sem, ahhoz is kell egy bizottság, aki megállapítja, hogy tényleg meghaltál.
De Gürtler esperes nem akart csak egy szobrot. Egy szobor előtt elsétálsz, ránézel, bólintasz, és mész tovább. Két perc az egész. Ő egy egész intézményt képzelt el, amit "Vörösmarty-Intézetnek" neveztek volna el. Egy intézményt, ami akkor is működik, amikor már senki sem áll meg a szobor előtt.
Az épület háromrészes lett volna: középen a kápolna, egyik szárnyban az iskola, a másikban a tanítói lakás. Mint egy nagy torta, csak éppen nem ették meg, mert meg sem sütötték. A kápolnában Vörösmarty mellszobra állt volna, és az egészet arra a helyre tervezték, ahol a régi kápolna állt, a mai főút mellett, a régi vendégfogadóval szemben.
Ma ezen a helyen Balassa Antal elhanyagolt síremléke áll. Egy síremlék a meg nem született intézet helyén – ha ez nem szimbolikus, akkor semmi sem az. Balassa Antal egyébként annak az özv. Balassa Józsefnénak lehetett a rokona, aki 2000 forintért adta volna el a területet Gürtlernek a kápolna és intézet céljára. Végtére is a Balassa család nyert, csak nem úgy, ahogy eredetileg tervezték. Az ő nevük maradt ott, nem Vörösmartyé vagy Gürtleré. A magyar történelem tele van ilyen furcsa fordulatokkal.
Gürtler esperes még egy ösztöndíjrendszert is kitalált, ami annyira előremutató volt, hogy valószínűleg ezért sem valósult meg soha. A legokosabb diákok kaptak volna jutalmat, katolikusok és reformátusok egyaránt. Nem számított a vallás. 1860-ban! Amikor a különböző vallású emberek úgy kerülték egymást, mint macska a vizet. Mintha már akkor is a huszonegyedik században gondolkodott volna. Ez persze sosem jó stratégia, ha az ember a tizenkilencedikben él.
Az ösztöndíjat minden évben Vörösmarty halálának évfordulóján adták volna át. Mert mi lehetne szebb egy gyereknek, mint egy halálévfordulón jutalmat kapni? De mindegy is, mert soha egyetlen gyerek sem kapott jutalmat ezen a napon, se másikon. Az ösztöndíj ugyanúgy nem valósult meg, mint az intézet. Puff neki, megint.
Az esperes annyira hitt az álmában, hogy felajánlotta: az ösztöndíjalap egy részét, ezer forintot saját zsebéből fizeti. Egy falusi pap, a saját pénzével!
Képzeljék el, hogy ma egy átlagos falusi pap felajánlja a fizetése többszörösét egy iskolai alapítványnak. Mennyi ideig beszélnének róla? Két napig? Három napig? Aztán jönne a következő szenzáció vagy botrány, és mindenki elfelejtené. Gürtler esperes felajánlását is elfelejtették. Pedig tényleg különleges volt, amit tett. Vagy amit tenni akart, mivel végül ez sem valósult meg.
"Na és mi lett az álomból?" - kérdezhetné most a kedves olvasó, ha már épp ásítani készül.
Nos, ahogy az lenni szokott, amikor valaki nagyot álmodik a mi kis hazánkban: semmi. A szép terv papíron maradt, mint megannyi más szép terv. A cikk szerint egy fehérvári lóversenyen 13.000 forintot gyűjtöttek a Vörösmarty-szoborra. Ez elegendő lett volna a teljes intézet felépítésére. 13.000 forint! Annyi pénz, hogy akár a pápának is küldhettek volna belőle ajándékba némi szenteltvizet.
De valahogy az ügy "feledékenységbe menni látszik" – írja a szerző 1860 novemberében. "Feledékenységbe". Milyen szépen fogalmaz. Mintha csak véletlenül felejtették volna el, mint amikor az ember nem viszi vissza a kölcsönkért fűnyírót. Hoppá, milyen feledékeny vagyok!
Ma Kápolnásnyéken van Vörösmarty Emlékház. Ez jó. Van katolikus templom is. Ez is jó. Van iskola is, ami Vörösmarty nevét viseli. Szintén jó. Mindez külön-külön épületben, nem úgy, ahogy Gürtler tervezte. De megvannak. Mintha egy összetört váza darabjait szednénk össze: itt egy darab, ott egy darab. A váza már sosem lesz olyan, mint eredetileg volt, de legalább vannak darabjai.
És ott van Balassa Antal elhanyagolt síremléke, ahol valaha a kápolna állt, és ahol a Vörösmarty-Intézet állhatott volna. Olyan ez, mintha a sors azt mondaná: "Na tessék, ezért küzdöttetek annyit? Egy elhanyagolt síremlékért?" A síremlék elhanyagoltsága jelképezi mindazt, ami Gürtler tervéből lett: egy elfelejtett emlék csupán.
Ha most meglátogatná Gürtler a falut, talán azt mondaná: "Hát, nem egészen erre gondoltam." Vagy talán örülne, hogy legalább van valami. Valami mindig jobb, mint a semmi. Bár néha a semmi is több, mint a valami, ha a valami ócska. De ez most nem olyan eset.
Mit tanulhatunk ebből a történetből, kedves kápolnásnyékiek? Talán azt, hogy az álmokat néha nehéz valóra váltani, különösen, ha nagyok és szépek. A kicsi, jelentéktelen álmok könnyebben megvalósulnak. Talán azt, hogy a mi kis falunkban is születtek nagy gondolatok, még ha senki sem emlékszik is rájuk. Vagy talán azt, hogy az idő mindent porrá őröl, és új dolgokat épít a porból, általában kisebb méretben, mint az eredeti álom.
De azért jó tudni, hogy volt itt egy ember, aki nagyot álmodott. Egy ember, aki előre látta, hogy a vallási különbségek egyszer majd nem számítanak annyit. Egy ember, aki saját pénzét ajánlotta fel a közösségnek. Egy ember, akit úgy hívtak: Gürtler Mihály. Most már tudják, ki ő. Tanulják meg ezt a nevet. Csak úgy, biztos, ami biztos.
Talán érdemes lenne rendbe hozni Balassa Antal síremlékét. Nem csak azért, mert a maga korában ő olyan fontos ember volt. Hanem azért, mert azon a helyen állhatott volna valami más is. Valami, ami megváltoztathatta volna Kápolnásnyék történetét. Egy síremlék egy meg nem született álom helyén – ezt kellene megjelölni, erre kellene emlékezni.
Az álmok, még a meg nem valósult álmok is, fontosak. Mint a levegő, amit belélegzünk: nem látjuk, mégis életben tart minket. Gürtler esperes álma egy olyan intézményről, amely egyszerre szolgálja a hitéletet, az oktatást és a kultúrát, amely nem tesz különbséget felekezetek között, és amely őrzi a múlt értékeit – ez az álom ma is él, még ha nem is látjuk.
Ha legközelebb elsétálunk a főúton, és elhaladunk a régi fogadóból megmaradt épületek mellett, vessünk egy pillantást Balassa Antal elhanyagolt síremlékére, és gondoljunk egy pillanatra arra, mi lehetett volna ott. Egy intézmény, amely messze földön híressé tette volna Kápolnásnyéket. Vagy talán csak egy újabb épület, amit később lebontanak, hogy parkolót építsenek a helyére. Ki tudja?
Az álmok néha hosszú idő után válnak valóra. Néha meg soha. De addig is itt vagyunk mi, kápolnásnyékiek. És ha semmi más, ez legalább a miénk.
Köszönet: Arcanum Újságok, Kurt Vonnegut, Bächer Iván, Claude.ai
