A kápolnásnyéki temetőben a Kenessey kripta mögött található egy borostyánnal sűrűn befutott sír. Megközelíteni nehezen lehet, cserjékkel, bokrokkal övezett keskeny ösvény könnyíti meg kicsit a kíváncsiskodó útját. Sárközy Aurél egykori főispán, a felesége, Érmihályfalvi Gencsy Ida és fiuk, Sárközy István nyugszanak a kő alatt. A sírfelirat alapján szokványos nemesi életutat lehet elképzelni. Sárközy Aurélra ez még igaz is, de a fiú, István esetében szokványosnak biztosan nem nevezném. Vágjunk bele!
Sárközy István végső nyughelyére vonatkozóan frissült a cikk 2025 novemberében.
Kezdjük egy kicsit távolabbról.
Sárközy Aurél apja, Kázmér 1799. március 10-én született a Somogy megyei Nagybajomban. 1820 körül költözött át a család Fejér megyei birtokára, Pettendre ezzel megalapítva a Sárközy család külön ágát. Hogyan szereztek itt birtokokat? Nem volt egyszerű. A szöveget megérteni sem…
Nyék és Pettend eredetileg a Kutass-családé volt. Magyary-Kossa Józsefné született Kutass Borbála leányát Juliannát feleségül vette Chernel Jób, kinek leánya volt Sárközy Istvánné született Chernel Eszter. Nyék és Pettend egyharmad részét a Chernel család birtokolta, melyeket a bodméri és gárdonyi földterületekkel együtt, összesen mintegy 935 holdat, az 1846-os osztozkodásnál Sárközy Kázmér kapott. A fiatalabb generáció kedvéért ez a 935 hold egy kicsivel több, mint 4 millió négyzetméter, a még fiatalabbak kedvéért ez kb. 807 focipálya nagyságú terület.
De vissza Kázmérhoz! 1826. augusztus 20-án Nyéken feleségül vette Telegdi Csanády Johannát (1810-1860 január 12.) Csanády György és Kovásznai Kovách Eleonóra pettendi birtokosok egyetlen leányát. A házasságból nyolc gyermek született, öt lány és három fiú.
1822-ben aljegyző, 1828-ban szolgabíró, 1832-ben főszolgabíró, 1836-ban Fejér megye másod alispánja, 1844-ben első alispánja lett. E mellett 1836 és 1839 - 40-ben követ is volt és a gróf Dessewffy Aurél által vezetett konzervatív párthoz csatlakozott. 1845-ben alispánból nevezték ki a királyi táblához az úrbéri osztály elnökévé, 1847-ben pedig István nádor, alnádorrá nevezte ki.
A szabadságharc után pettendi birtokára vonult vissza és ott gazdálkodott. Küzdött a protestánsok jogainak megnyirbálása ellen és tevékeny részt vett más egyházi ügyekben is mint a vértesaljai református egyházmegye gondnoka. 1861-ben, az alkotmányos élet beköszöntével a csákvári kerület képviselőjévé választották. Vay Miklós báró kancellársága idejében 1860-tól a hétszemélyes tábla bírája lett és 1869-es nyugalomba vonulásakor a Szent István rend kiskeresztjét kapta. 1876. február 22-én hunyta le örökre a szemét.
A család nyolcadik és egyben utolsó gyermekeként látta meg a napvilágot 1845. június 12-én. 1868-ban lépett mai fogalmaink szerint a köztisztviselői pályára. 1869-ben már Fejér vármegye tiszteletbeli aljegyzője volt. 1872-ben szolgabíró lett, 1878-ban, apjához hasonlóan a csákvári kerület képviselőjévé választották s mint ilyen 1885-ig szolgálta a közügyet. Ebben az évben Fejér vármegye közgyűlése egyhangúan alispánná választotta. Közel tíz esztendeig viselte ezt a tisztséget, melyről akkor mondott le, amikor a király 1894-ben Komárom vármegye és Komárom város főispánjává nevezte ki.
1870. február 22-én vette feleségül Gencsi és Érmihályfalvi Gencsy Idát, Gencsy Ferenc és Veresmarti Veresmarty Borbála leányát. A frigyből két gyermek született. Margit, az elsőszülött 1872. május 2-án Pettenden. Későbbi férje Kellemesi Melczer Géza lett, császári és királyi kamarás, kivel 1890. augusztus 16-án tartották az esküvőjüket itt, Kápolnásnyéken. Mivel a férj Borsod megye közéletében játszott fontos szerepet, így Sajóörösre költöztek, ahol két lányuk született Rózsa és Gina. A sors csak 45 évvel ajándékozta meg, 1916. október 19-én hunyt el.
A második gyermek, István – akiről a későbbiekben még bőven esik majd szó – 1874. augusztus 14-én szintén Pettenden született. Első felesége Danóczi Steiger Melanie, Steiger Gyula és Calderoni Ida leánya. Ezt az esküvőt 1899. október 28-án tartották Budapesten, majd az ifjú pár a velencei Tükrös pusztára költözött. Itt született két gyermekük: István (1900. augusztus 6.) és Kázmér (1902. szeptember 22.).
Sárközy Aurél az 1892-ben alakult Komárom vármegyei és városi Közművelődési Egyesület által megkezdett művet „lankadatlan buzgalommal” folytatta s vezetése alatt a magyar nyelv terjesztése terén valóban szép eredményeket ért el az egyesület. Számos népkönyvtárat és irodát létesített a vármegye nem magyarajkú községeiben, megjutalmazza a magyar nyelv sikeres tanításában kitűnt tanítókat és felismerve a magyar kultúra terjesztésében rejlő közkincset, számottevő tényezőjévé vált a nemzeti közművelődésnek. Megalapította a Szanatórium Egyletet. Közgazdasági téren is nagy érdemei voltak. A Gazdasági Egyesület elnöke és a Csallóközi Ármentesítő Társulat kormánybiztosa volt. 1895-ben élére állt Jókai Mór és Feszty Árpád azon kezdeményezésnek, hogy Bánhidán (ma Tatabánya) egy szárnyait kiterjesztő, karmai között kardot tartó koronás turul-madarat ábrázoló szobrot helyezzenek el az egyik magaslaton. Aki arra jár, még most is láthatja.
1902. június 27-től a drégelypalánki református egyházmegye gondnoki feladatait is ellátta.
A főispáni tisztségről 1905. október 30-án, az úgynevezett darabont korszakban köszönt le. Ez alkalommal a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Korábban már megkapta a Ferenc József-rend középkeresztjét és a vaskorona-rend harmadik osztályát, tiszteletbeli lovagja volt a porosz Johannita-rendnek, birtokosa a porosz korona rend második osztályának.
Mindeközben Kápolnásnyék életében is aktívan részt vett. Több helyi jótékonysági rendezvény támogatóinak névsorában szerepel a neve és mozgalmat indított, hogy Vörösmarty Mihály emléke „a község valamely élénkebb pontján szoborral örökíttessék meg.” A vértesaljai református egyházmegye világi tanácsbírói tisztét is betöltötte. Talán nem véletlen, hogy ebben az időszakban többször tartotta Kápolnásnyéken közgyűléseit az egyházmegye.
Az 1916. július 7-én – a halotti anyakönyv szerint végelgyengülésben – elhunyt nádasdi Sárközy Aurél temetését Kápolnásnyéken tartották július 10-én, hétfőn délután nagy részvét mellett. A koszorúkkal borított koporsónál Német István komáromi és Petri Elek budapesti református püspökök végezték a gyászszertartást. A gyászbeszédet Urházy Sándor lelkész mondta. A családon kívül nagyszámú előkelő gyászoló volt jelen a temetésen. A komáromiak küldöttségét Ghyczy János főispán, a fehérváriak küldöttségét Széchényi Viktor gróf főispán vezette. Az elhunyt holttestét a kápolnásnyéki családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Régi vágású magyar úr volt, akinek gyerekkora az abszolutizmus idejére esett s éppen ezért kemény, az ősi hagyományokhoz ragaszkodó magyar volt.
A sírban nyugvó feleségről Érmihályfalvi Gencsy Idáról néhány év múlva, 1920 szeptemberében egy rövid gyászhír jelent meg: hosszas betegség után, életének hetvenedik évében elhunyt.
A sírfeliratok vajmi keveset árulnak el az alattuk nyugvó személyek életéről. Az idő múlásával, a rokonok, ismerősök fogytával egyre kevesebben emlékeznek már. Így van ez István esetében is, aki a Sárközy családfán a hatodik volt ezzel a keresztnévvel. Az ő sírfelirata sem árul el semmit. Azok, akik eltemették arra gondolhattak, hogy nincs mire büszkének lenniük. Hát van benne valami! Olyan fordulatos történet következik, amire azt szokták mondani, hogy filmvászonra kívánkozik.
A kilencszázas évek elején a társasági élet egyik sokat szereplő tagja volt Sárközy István Komárom akkori főispánjának, Sárközy Aurélnak a fia, aki maga is fontos tisztséget viselt, mint császári és királyi kamarás. Élete kezdetén úgy tűnt, számára az egész világ nyitva áll. Fiatalon házasodott, és Steiger Gyula, az Első Pesti Hazai Takarékpénztár elnökének lányát vette feleségül. Ez a házasság, melyből két gyermek született jelentős mértékben növelte a vagyonát, amelyhez méltó életet élt. Tagja volt a Nemzeti Kaszinónak és a Park Klubnak, ahol a legelőkelőbb társaságok estélyein lehetett látni.
Azonban volt egy nagy szenvedélye: a kártyajáték, és ez végül vezetett a vesztébe. A kártya miatt került hatalmas botrány középpontjába 1911-ben, ami az egész életére hatással volt.
1911 tavaszán egy furcsa eset történt, amely Sárközy István személyét érintette, és ami felkavarta az előkelő társaságokat. Egy váltóügy miatt kezdett terjedni egy pletyka, és végül a Nemzeti Kaszinó igazgatóválasztmánya elé került az ügy. A 20. századi elején Magyarországon a "váltó" egy pénzügyi eszközt jelentett, amely egy ígérvény volt fizetésre. A váltó olyan írásos dokumentum volt, amelyben egy személy, az adós írásban vállalta, hogy egy meghatározott összeget fizet a váltó tulajdonosának.
Zichy István gróf a Nemzeti Kaszinóban olyan indítványt tett Sárközy István ellen, ami kizárását célozta. Sárközy erre válaszul szintén ilyen tartalmú indítványt terjesztett be a gróf ellen. Zichy István gróf indítványának indoklásában azt állította, hogy Sárközy nem méltó a kaszinó tagságára, mert arra kényszerítette feleségét, Zichy Istvánné grófnőt, hogy váltókat írjon alá neki. Állítólag azt mondta a grófnénak, hogy ha nem írja alá a váltókat, akkor öngyilkos lesz a szeme láttára. A grófnő a botrány elkerülése érdekében végül aláírta a váltókat, és így nagyjából negyedmillió koronát kényszerült átadni Sárközynek. Sárközy pedig azt ígérte, hogy nem fog többé problémát okozni neki.
Sárközy István viszont azt hangoztatta indítványában, hogy Zichy grófot kellene kizárni a kaszinóból, mert ígéretet tett neki, hogy a közöttük történtekről nem fog többé beszélni, de ennek ellenére az egész ügyet a kaszinó igazgatóválasztmányához vitte. Az affér akkoriban közbeszéd tárgya volt a társaságokban. 1911. március 22-én ült össze a Nemzeti Kaszinó igazgatóválasztmánya. Fekete és fehér golyókkal szavaztak. Zichy István gróf kizárását nagy szavazattöbbséggel elvetették, ellenben Sárközy Istvánt nem találták méltónak a kaszinói tagságra és huszonkét szavazattal tíz ellenében kizárták onnan.
Nem volt könnyű a helyzetet elfogadnia. Sárközy István különféle módon próbálkozott, hogy igazolja az ártatlanságát, de a kizáró határozat az előkelő társaságok elől véglegesen elzárta. Ezután hosszú ideig visszavonultan élt, csak későbbi válása és új házassága révén hallatott megint magáról. Elvált az első feleségétől és újra megnősült, Zichy István gróf elvált feleségét vette el. De az előkelő társaságok ajtajai továbbra is zárva maradtak előtte, a kizárás továbbra is útját állta. Úgy tűnt, hogy nem is próbálkozik meg visszatérni.
Csendesen és békésen élt a tibolddaróci birtokán, hosszú ideig nem hagyta el otthonát, sőt még Budapestre sem tért vissza, ahonnan a viharos események után távozott. Ám három évvel a botrány után kitört az első világháború, és Sárközy István bevonult, harctéren szolgált, majd számos kitüntetéssel a mellén tért haza. A háború vérzivatarai és viharai sok régi esemény emlékét elhomályosították. Sárközy István is a feledés homályába merült. A háború új életre keltette, és lassan ismét megtalálta a helyét. A viselkedése is azt mutatta, hogy teljesen megváltozott. Dolgos, munkás ember lett belőle, a régi szenvedély a múlt homályába veszett, úgy tűnt, higgadt és nyugodt életet fog élni.
Sajnos nem így alakultak a dolgok. Sárközy István újra feltűnt Budapesten. Újra belekeveredett a kártyajátékba, és nagy összegekben játszott. A kártyaszenvedély egyre erősebben megfogta, és már nem válogatott, hogy hol játszik. Az egyik előkelő Duna-parti szállóban lakott, és könnyedén fizetett minden költséget. Talán az ismerősei sem sejtették, hogy éjszakánként milyen alacsonyrendű helyeken, gyanús játékklubokban próbál szerencsét. De a szerencse cserbenhagyta. Éjszakáról éjszakára folyt a játék, előbb kisebb tétekkel, majd egyre nagyobbakkal. A féktelen szerencsejáték miatt rengeteg pénzét veszítette el a zöld asztalnál.
Amikor a pénze elfogyott, kölcsönöket kért. Eleinte még visszafizette azokat, de később gondok merültek fel a fizetéssel kapcsolatban. Kiderült, hogy gyanús váltómanipulációt végzett. Ismerőseitől párezer pengős szívességi váltókat kért, majd ezeket hamisította meg, és a nagyobb összeget váltotta be. Még olyan trükköt is alkalmazott, hogy az előzőleg visszafizetett váltókat újra felhasználta, így kétszeresen terhelte meg az áldozatait. Mikor ezek a manipulációk kiderültek, minden összeomlott Sárközy István körül. A családi kapcsolatai meglazultak, és többen fenyegetőztek a feljelentéssel.
Bár hozzátartozói és néhány barátja igyekezett segíteni neki, megpróbálták rendezni a tartozásait, és a külföldre történő menekülést is felajánlották neki cserébe, hogy soha többé ne térjen vissza Magyarországra. De már ez sem segített. Az ügyei olyan bonyolultak voltak, hogy nem tudta teljesen rendezni a kötelezettségeit.
1930 nyarán bűnvádi feljelentések érkeztek ellene a váltóügyek miatt. Összesen ötven-hatezer pengőre rúgó összeget követeltek tőle váltók és más tartozások miatt. Az eljárás megindult, de váratlanul eltűnt Budapestről. Senki sem találta a birtokán. Az ügyészség kiadta ellene az elfogatóparancsot. Egyáltalán nem lehetett a nyomára akadni, senki sem hallott felőle. A megtakarított pénzének maradványaival Montreuxba utazott és ott élt egy szállóban. Talán, abban reménykedett, hogy Magyarországon mégis rendeződnek a dolgai.
Végül már a hotelszámlát sem tudta kifizetni, mert nem volt pénze. A svájci szálló tulajdonosa feljelentette, és a rendőrségre vitték. Az eddig sok küzdelmet átélt ember sorsát ez a pillanat pecsételte meg végérvényesen. Az egykori híresség nem tudta feldolgozni, hogy most már, mint közönséges csaló bánnak vele, és amikor a rendőrőrszobában előállították, saját maga vetett véget az életének: egy golyót röpített a halántékába. A montreuxi revolvergolyó a századeleji Budapest egyik híres-neves gavallérjának fordulatokban gazdag élete után tett pontot.
1930 októberében Sárközy István hamvait ideiglenesen a Borsod megyei Tibolddarócon, Bottlik István báró családi kriptájában helyezték el. Innen kerültek aztán Kápolnásnyékre, de hogy mikor, azt sajnos nem sikerült kideríteni.
Egy sírfelirat csekély információt nyújt az ott nyugvók életéről, gyakran csak néhány alapvető adatot közöl. Az eltemetett személy mögött rejtőző történetek, élmények és érzelmek nem fedezhetők fel csupán a hideg, megkopott kőbetűkből. Sok fantázia és kutatás szükséges ahhoz, hogy megérthessük, milyen izgalmas és fordulatos élet lehetett az övék.
(Kiegészítve: 2025.11.17.)
A cikk 2023-as megjelenése óta több megkeresés is érkezett Sárközy István végleges nyughelyével kapcsolatban. Az újabb információk érdekes és részletgazdag képet rajzolnak arról, hogy mi történt valójában az 1930-as montreuxi tragédiát követően.
(A 30-as években természetesen már létezett hamvasztás – Svájcban, ahol Sárközy öngyilkosságot követett el, az első krematóriumot már 1889-ben avatták Zürichben. Magyarországon ugyan csak 1932-ben épült meg az első halotthamvasztó, de a külföldön elhamvasztott holttestek hamvainak hazaszállítása már régóta bevett gyakorlat volt.)
2025 tavaszán Dr. Dósa Viktória és Dósa Sándor, akik a tibolddaróci Bottlik Mauzóleumról készítenek kiadványt a sírbolt 100. évfordulója alkalmából, kutatásaik során Sárközy István sorsára is fényt derítettek. Információik szerint a hamvak 1930 októberében valóban a Bottlik-mauzóleumba kerültek – csak nem ideiglenesen, ahogy azt a korabeli híradások sugallták, hanem véglegesen. Kachelmann Róbert, a Bottlik család egykori intézőjének fia, aki gyermekként sok nyarat töltött Tibolddarócon, egyértelműen emlékezett arra, hogy 1945-ig biztosan a mauzóleumban nyugodtak Sárközy hamvai. A kutatások során nem került elő olyan irat sem, amely a hamvak Kápolnásnyékre való átszállítását alátámasztaná.
Hajdu Imre: Mayer főjegyző úr című könyvében Mayer Alajos főjegyző, aki 1928-1931 között segédjegyző volt Tibolddarócon, így emlékezett vissza a történtekre.
Ott hamvasztották el, majd hamvait hazaszállították, s urnáját Tibolddarócon, a Bottlik család mauzóleumában helyezték el... Visszatérve még egy mondat erejéig Sárközy temetésére, amelyen én is ott voltam. Akkortájt urnás temetés falun nemigen fordult elő, a nép eléggé komolytalan dolognak tartotta. Magam is elgondolkodtam rajta-hisz elhamvasztott embert, pontosabban annak hamvait tartalmazó urnát én is akkor láttam először-, hogy ez esetben azonnal por és hamu lesz az, mint ama nyelvemlékünkben, a Halotti Beszédben. Megdöbbentett, miként lesz 100-110 kg-os emberből mindössze ennyi, 1-2 kg por, vagy még annyi sem.
Még részletesebb betekintést nyújtott Gabriel Sheridan történész, aki tibolddaróci gyökerekkel rendelkezik, és családi kapcsolatai révén különleges emlékeket osztott meg. Sheridan nagyapja a 30-as években gyerekként gyakran járt a tibolddaróci kastélyba, ahol Sárközy István özvegye, Péchy Margit grófnő (akit a faluban mindenki Zichy grófnéként emlegetett) élt. Az ő beszámolója szerint a hamvak a 30-as és 40-es években még a kastélyban voltak: a kastély egyik szalonjának kandallópárkányán állt Sárközy István hamvait tartalmazó urna – egy a mélyen katolikus rokonokat megbotránkoztató elrendezés. A grófnő minden nap fekete ruhában, fekete hintón járt misére, és az emberek – ismerve Sárközy botrányos életét – összesúgtak: "hát igen, van is miért vezekelnie."
A két forrás tehát kissé eltér egymástól: míg a Dósa család kutatásai szerint a hamvak már 1930 októberében a mauzóleumba kerültek, addig Sheridan családi emlékezete szerint még a 30-as és 40-es években is a kastélyban voltak. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az urna először valóban a kastélyban kapott helyet, és csak később, talán a második világháború alatt vagy végén helyezték át véglegesen a Bottlik-mauzóleumba. Egy dologban azonban nincs eltérés a források között: Sárközy István hamvai végül Tibolddarócon találták meg végleges nyughelyüket.
Ezt az elhelyezést egyébként az is megkönnyítette, hogy a Bottlik család evangélikus volt, így a sírbolt is evangélikus felszentelést kapott – az evangélikus vallás pedig engedékenyebb volt az öngyilkossággal kapcsolatos temetkezési kérdésekben, mint a katolikus egyház, amely akkoriban még szigorúan tiltotta az öngyilkosok egyházi földbe való temetését.
Hogy került akkor mégis Sárközy István neve a kápolnásnyéki családi sírboltba? A legvalószínűbb magyarázat, hogy a kápolnásnyéki sír csupán emléksír, ahol a családfő, Sárközy Aurél és felesége mellett a fiú nevét is fel kívánták tüntetni, de fizikailag István hamvai soha nem kerültek ide. A tibolddaróci Bottlik-mauzóleumban ma összesen kilenc személy nyugszik – köztük Sárközy István is –, és Sheridan emlékezete szerint a mauzóleumban nincsenek konkrét sírfeliratok, amelyek az eltemetettek személyét jelölnék.
Így tehát, szinte egy évszázaddal a tragédia után, úgy tűnik végre tisztázódik a kérdés: a századeleji Budapest egyik híres-hírhedt gavallérja nem a fejérmegyei földbe tért vissza, hanem Borsodban, a Bottlik család mauzóleumában található az utolsó nyughelyét – ahol második felesége, Péchy Margit grófnő évtizedeken át őrizte emlékét, fekete gyászban járva, fekete függönyök mögött, egy urna árnyékában élve.
