A Kápolnásnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezet

Ebben a könyvben mi van? Csodákról szólnak oldalai? Nem. Kápolnásnyéki, velencei, nadapi, parasztok, tsz-tagok egyszerű szavakkal vallanak munkájukról, életükről, terveikről, azaz mindennapjaikról, hétköznapjaikról. Beszédükből azonban egyöntetűen kicseng: sorsuk visszavonhatatlanul eggyé vált a jelenüket és jövőjüket biztosító szövetkezettel. Mondataikból bizalom és a szülőföld szeretete árad. Vallomásaik ezt bizonyítják. A jubileumra megjelent könyv mindenféle hivalkodás nélkül emelt alapot a szocialista szövetkezeti eszme előtt, mert a tettekről, azok következményeiről esetleg kudarcairól szól. Tulajdonképpen nem más, mint krónika. Oly írásos dokumentum, amely a nemrégmúltat — 25 esztendőt — és a jelent őrzi meg a holnapnak. Így válik az elmúlt negyedszázad történelemmé, amelyben a kápolnásnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezet dolgozó parasztjai becsülettel megállták a helyüket. A sorok önbecsülésről — de nem túlbecsült önbecsülésről — tanúskodnak. Nem is tanúskodhatnának, hiszen szorgos, dolgos hétköznapokat senki nem kívánta szenzációhajhász módon túlértékelni. Azok, a gazdasági tájékoztató tükrében, az elevenségtől sugárzó rövid portré-riportokban önmagukért beszélnek és magukba rejtik a mondanivalót, ismerősöknek, munkatársaknak, jelennek, de legfőképp a jövőnek. Így reális és hiteles dokumentummá válik. A kápolnásnyéki „Vörösmarty" negyedszázada létezik. Pontosabban nem létezés, leledzés ez, hanem élés — évről évre jobban, mind jobb, mind nagyobb anyagi biztonságban, még világosabb célok- perspektíváiban. S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az olvasó elé tárt mezőgazdasági teljesítmények elemzése, a jövedelem fokozatos gyarapodása, az eszköz-ellátottság és munkaráfordítás mutatói, az egyre inkább iparszerűbbé váló termelőmunka, a tudat átalakulása, a kollektív gazdálkodás eszméjének uralkodása és az egész ország gazdasági életének vérkeringésébe való azonos tempójú, együttes lüktetés. S ez — egyebek között — a termelési feladatok maradéktalan végrehajtásán túl társadalmi, kulturális és szociális igények minél jobb kielégítését is jelenti.

A Kápolnásnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezet mindig tekintélynek örvendett és jó hírben állt. Vezetősége és tagsága tudta, hogy mezőgazdasági közösségük nagyon fontos láncszem a szocializmus útján töretlenül haladó Magyarország létének felvirágoztatásában. Ezért - hiszem meggyőződéssel - e jubileum újabb célok jegyében válik ünneppé, méghozzá olyanná, amely az egyén és a közösség boldogulását hozza. Ebben nem kételkedem.

Tringer Gyula az MSZMP Székesfehérvári Járási Pártbizottságának első titkára

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 18/1970. számú határozata értelmében a Velencei-tó északkeleti és keleti részén elterülő három községet, azaz Velencét, Kápolnásnyéket és Nadapot egy tanács fennhatósága alá vonta, kimondva, hogy a három falu neve ezentúl Velence-Kápolnásnyék-Nadap közös tanácsú nagyközség. Ezt a politikailag jelentős közigazgatási lépést egy igen fontos gazdasági tényező is indokolta. Nevezetesen az, hogy a három község területén ekkor már évek óta csak egy termelő-szövetkezet működött a korábbi négy, öttel szemben. Tekintettel arra, hogy e területen a tsz az egyik jelentősebb gazdasági bázis, illetve maguk a községek olyannyira egybeépültek, hogy azok különléte több gondot okozott, mint örömet, indokolttá vált az egyesítés. A három község eggyé válása azonban a földrajzi tagoltságot továbbra is megtartotta. Mindegyiknek megvan a maga sajátossága, érdekessége, története.

A történeti áttekintésnél Nadappal kell kezdenünk a sort. Ez a falu a legkisebb: mindössze 500 lelket számlál. Első írásos emlékei 1193-ból származnak. Az alapító oklevél tanúsága szerint egykoron itt kereszteslovagok éltek. A török hódoltság után a Habsburgok az osztrák Fleichmann generálisnak ajándékozták. Ekkor németek telepedtek ide, akiknek le-származottjai még ma is őrzik sajátságos ötvözetben anyanyelvüket. A nyelvtudósokat nagyon érdekli ez, mivel belőle az eredeti germán nyelvre következtetnek. Fleichmann generális hamarosan a Cziráky családnak adta el Nadapot. A Czirákyak 1760 körül templomot építettek, amely gyönyörű fekvésével az egész tájat meghatározza. 1904-ben építették újjá neogót stílusban. Legnagyobb jelentősége -, egyben érdekessége -, hogy itt keresztelték meg Vörösmarty Mihályt 1800-ban.

A Velencei-hegység lejtőin mindig jó bor termett ... A nadapi szőlők nedűje Is mindig híres volt. Az egykori szüret résztvevői — közöttük többen még ma is tsz-tagok — egy nagy hordót körül állva vidáman mosolyognak.

Nadap másik híres nevezetessége az úgynevezett ősjegy. Régebben úgy vélték, hogy az itteni gránitkőzetű hegy az országban a legmozdulatlanabb, ezért az összes földrajzi magasságot az itt kijelölt ponthoz, az ősjegyhez viszonyították. Ma már pontosan tudjuk, hogy a Velencei-hegység is mozog, de a vas-ráccsal körbevett obeliszk továbbra is kedvenc turista-találkozóhely.

A település élete, története a felszabadulás után gyökeresen megváltozott. Lakói termelőszövetkezetet alakítottak, amely a fejlődés során a kápolnásnyéki „Vörösmarty"-ba olvadt be.

A község területe 7244 kataszteri hold, lakóinak száma pedig 3000. Éghajlata mentes a szélsőségektől. A falu nevét először Moys nádor végrendeletében foglalta írásba. Ennek dátuma 1286. Ez az adat azonban nem jelenti azt, hogy a XI. század előtt ne laktak volna e területen. Már 4-5 ezer évvel ezelőtt is éltek itt. Ezt a bronzkor idejéből származó és a községben talált urnatemető is bizonyítja. Valószínű, hogy a rómaiaknak is otthonul szolgált. A népvándorlás koráról egy longobárd temetkezési hely tanúskodik. De találtak germán és avar sírokat is. Kápolnásnyék nevének eredete nem teljesen tisztázott. Vagy az egyik honfoglaló törzs (a Nyék törzs) nevéből ered, vagy a Fertőfenék szóból (nék-nyék). Régi iratokban a falut sokszor Fertőfenéknek említik. (A Fertő szó - tót, tavat jelent). De miért nemcsak Nyék, és miért Kápolnásnyék? Erről ezt mondja a fáma: Gellér püspök, akit a pogányok 1046-ban a később róla elnevezett Budai hegyről a Dunába hajítottak, menekülése közben utolsó éjszakáját itt töltötte. Egy hatalmas fa odújában kis kápolna nyújtott számára hajlékot. Innen tehát a Kápolna előképző: azaz Kápolnásnyék. A falu történetéről kevés írásos bizonyíték van. Azok is főleg a földbirtokosok földjeinek elosztásáról szólnak. Az 1900-as évekről már többet tudunk, mert ezekre még viszonylag sokan emlékeznek személyesen. Egyébként a község település-arculata is ezidőtájt alakult ki. A falu felszabadulása nem ment egyik napról a másikra Kápolnásnyék többször cserélt gazdát, de végül is január 27-én a verebi csatával egyidőben a szovjet hadsereg felszabadította. Ezután megkezdődött az újjáépítés és a parasztság számára oly fontos földosztás.

Egy régi fénykép: az ötvenes években a sertéshizlalás még ilyen kezdetleges körülmények között folyt Nyéken. De ma már mindez a múlté.

1945-ig a falu termőterületének több, mint kétharmada hét nagybirtokos kezében volt. A maradék egyharmadon tíz középparaszt, 140 kisbirtokos és 100 törpebirtokos osztozott. 1949. szeptember 23-a igen jelentős és nagyon fontos dátum nemcsak Kápolnásnyék, hanem Nadap és Velence életében is. Ekkor alakult meg ugyanis a termelőszövetkezet, amely a falu nagy szülöttje, Vörösmarty Mihály nevét vette fel.

Velence neve a legismertebb. Mindenki tudja róla, hogy Magyarország második legnagyobb tavának partján helyezkedik el, és dinamikusan fejlődő község. Azt már viszont kevesebben tudják, hogy a területén gazdálkodók mind a kápolnásnyéki központtal rendelkező Vörösmarty Termelőszövetkezet dolgozói. A községben számos régi korból származó emlék van. A régészek bronz- és vaskori, kelta, római, illetve honfoglaláskori leleteket ástak ki. De a múltból nemcsak a régészek kezébe akadhat emlék, hanem bárkiébe. így például Szabó Imre tsz-paraszt nem is olyan régen egy harmadik századbeli római pénzt lelt. Valamikor itt római kori település volt. Mátyás király történetírója, Bonfini mester a nevét is tudni vélte: Flória. Egyesek véleménye szerint Mátyás király uralkodásának ideje alatt velencei olasz mesteremberek alapították a mai községet. A név is tőlük származik. Az előbb említett Bonfini ugyan venetusoknak (egy itáliai nemzetség) tulajdonítja a község alapítását és tőlük eredezteti a Velence nevet. Van azonban egy harmadik féle magyarázat is — és ez a hivatalosan elfogadott — a Velence régi magyar szó, szélzászlót, a halászok irányjelzőjét jelenti. Viszonylag kevesen tudnak arról, hogy Velencén számos mű-emlék van. Ilyen például a XVIII. századból való barokk Nepumoki Szt. János szoborral bíró katolikus templom, a Szűcs- és Schwanner-féle pince a szőlőhegyen, valamint még több XVIII. századból való sírkő, kőkereszt. A temető mellett a balatoni autópálya építésekor avarkori sírokra bukkantak. így találkozott — jellemző paradoxon — a régi az újjal, a legmodernebbel. Ismeretes ugyanis, hogy a Velencei-tó környékének fejlesztése éppen e területen a legdinamikusabb. A régi sírok helyén vendéglátó kombinát, parkoló hely, kiránduló központ, autósstrand épül. Ezeknek a szabad idő célszerű eltöltését szolgáló létesítményeket igénybe-vevők ellátása többek között a helybelileg legközelebb eső termelőszövetkezetre, azaz ránk hárul majd, s ezért már most sem lehet közömbös számunkra, hogy mezőgazdasági közösségünk hogyan és mint veszi ki részét a kormányprogramban előirányzottak végrehajtásából.

Érdemes volna szólnunk — bár ez kevésbé a történeti részhez tartozik — a Velencei-tó északi csücskének rohamos fejlődéséről, arról, hogy a tó néhány esztendőn belül Európa egyik legnevezetesebb sportbázisai közé fog tartozni. De erről tegyen inkább említést egy teljesen objektív személy, Charles de Coquereaumont, a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség francia elnöke és Sergio Orsi főtitkár: "A versenypálya fekvésénél és lehetőségeinél fogva Európa legjobb versenypályái közé tartozik majd. Nagyon szeretnők látni a befejezést is, amely majd lehetővé teszi Magyarország számára, amelynek a kenu- és kajaksportban elért eredményei vitathatatlanok -, hogy meg-rendezze az Európa vagy világbajnokságot, amire mindannyian már régóta várunk."

A történeti áttekintés csak vázlatos lehet és csak oly információkat tartalmazhat, amelyek a legfontosabbak. Az említettekből kiderül, hogy mily földrajzi és mily gazdasági tényezők határozzák meg a település-trió történetét, életét, mindennapjait, amelyek a XX. század utolsó harmadában egyre nagyobb jelentőséggel bírnak.

Emléke oltva van
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.

S midőn magasra nőtt,
A fának sudarán
Ragyognak tettei
Arany gyümölcs gyanánt.

Vörösmarty Mihály: Az ember élete (részlet),1854. július 12. és szeptember eleje közt

1958-ban Fazekas Jánost oklevéllel tüntették ki. Az elismerés azért illette meg, mert Fácán nevű tehene a mezőgazdasági kiállításon díjat nyert. Fácán 30 liter tejet adott naponta. Ezt a nem mindennapi teljesítményt, a jószág annak következtében adta, hogy gondozója igazán jól bánt vele. Szinte dédelgette, babusgatta, korpával, napraforgóval etette és naponta háromszor fejte. — Nagyon szerettem a tejet. (Olyan jó, hogy mostanában egyre többet propagálják.) Még most is megiszok egy literrel. Mások a meg-mondói, hogy nem cserélném fel borral! Fazekas Jánosnak négy gyermeke van. Büszke rájuk, mert mind olyan józan gondolkodású, mint amilyen ő. Egyébként 1949-ben, amikor a szövetkezet tagja lett, 8 holdat vitt a közösbe, amelynek ma már, mint nyugdíjas a tag-ja. Nem vált meg teljesen a munkától, mosolygósan mondja: „Jó az öreg a háznál..." Éjjeliőrként dolgozik. A tehenészetbe is bejár, mert nagyon szereti az állatokat. Főleg a Fácánhoz hasonló magyar tarka fajtákat. — Valamikor gazdasági cseléd voltam, Pettendpusztán Haltemberg Sámuelnél. Keserves volt az életem, látástól vaku-lásig dolgoztam. A gyerekeim már nem eszik ezt a kenyeret. Úgy érzem, mi teremtettük meg annak a lehetőségét, hogy ők már egészen más körülmények között élhetnek, dolgozhatnak. S ez így van jól ... 1961-ig nehéz éveket éltek a nyéki Vörösmarty tsz tagjai. Nem látták munkájuknak gyümölcsét. Egy-egy munkaegységre alig-alig jutott valami és a természetbeni juttatás is édeskevés volt. 1961 óta azonban sokat fejlődött a szövetkezet és ebben Fazekas Jánosnak is nagy része volt.

Nem volt semmim, még jó-formán egy talpalatnyi földem sem. De lévén parasztember, kenyeremet mindig a föld adta. Igy aztán akkor, amikor meghallottam, hogy szövetkezetet szerveznek, rögtön ráálltam a belépésre. Magyar János 1953-ig mindent csinált. Ekkor aztán a tehenekhez ment és egészen 1955-ig gondozóként az istállóban dolgozott. Ez a munka nagyon közel áll hozzá, szereti, szív-vel és lélekkel végzi. Érti minden csínját-bínját: üszőket fedeztet, fej. Naponta 14 jószágot lát el. Pillanatnyilag sok a gondja, mert 32 tehén ad neki munkát. Magyar János 1935 óta dolgozik különböző gazdaságokban. Ötvenhét éves, három gyermeke van. Róluk kell nap mint nap gondoskodnia. Fiára nagyon büszke. CS most szerelt le június 14-én, és idejön vissza a szövetkezetbe, gépszerelőként fog dolgozni. Már nagyon várják. Magyar János tulajdonképpen fiatalembernek számít. Éppen ezért a háztájiban is sokat tesz-vesz. Kukoricát termeszt. Elégedett, mert tavaly is például májusi morzsoltban számolva 27 mázsa volt a termése. — Ez a kukorica nekem mindig jól jön — mondja —, mert mindig van egy-két malacom és nekik ez a legjobb tápanyag. Amikor 1949. október 1-én Magyar János a szövetkezet tag-ja lett, nem gondolt arra, hogy negyedszázad alatt a tsz mily sokat ad neki és családjának. Elégedett sorsával, mert meg van mindene, ami szükséges.

1940 igen fontos dátum volt az életemben, — kezdi mondókáját Vida Bálint, aki mindössze 56 éves. Majd így folytatja: — Ekkor nősültem. Három lányom született. A másik nagy esemény 1945-ben történt. Ekkor beléptem a pártba. És a harmadik, 1949 —a szövetkezetbe való belépés éve volt. Aztán akadt még egy-két említésre való dolog, de ezeket most hagyjuk. Jobb, ha a munkámról, a szövetkezet küzdelmes éveiről beszélünk. És Vida Bálint mondja: napszámosként szőlőt művelt. Napi keresete csak 80 fillér volt. De volt úgy is, hogy nem pénzért dolgozott, hanem búzáért. Családjáról kellett így gondoskodnia. A tsz-be való belépés után nem változott meg rögtön az élete. Sőt, nagy csapás is érte: megözvegyült. Valamivel később újból megházasodott. Feleségével a tsz-ben ismerkedett meg. Már-már úgy tűnt, hogy sorsa jobbra fordul, amikor 53-ban őt választották elnökül. Budakeszin tanfolyamon is volt, de onnan hazatérve lemondott tisztségéről. Kocsis lett, majd a részes műveléskor éjt-nappallá téve dolgozott. Csakhogy egészsége meg-romlott. 1969-ben három hónapig volt szanatóriumban Csák-váron ... Végül 1971-ben leszázalékolták. Nyugdíja 1252 Ft. Nem túl sok. Ezért aztán — ha egészségi állapota engedi — dolgozgat, mert munka nélkül nem tud létezni. Mindezt azzal magyarázza, hogy már egészen kisgyerek korától hozzászokott. 12 éves volt, amikor már felnőttek módjára kivette részét a dologból. — Ma már sem gyermekeimnek, sem pedig unokáimnak nem kell ezt tenni. S nekünk idősebb nyugdíjasoknak sem. Gondoskodnak rólunk. S mi ezzel nagyon elégedettek vagyunk.

Hosszú volt az az út, amit Csapó István 74 fáradságos esztendő alatt megtett. A legújabb kori történelem valóságos tanúja lett, hiszen két világháborút verekedett végig, miközben 1919-ben a Vörös Hadseregnek katonája volt. Parasztember lévén, mindig a földhöz kötötte sorsát. A mezőn, a réteken kereste kenyerét, zsellérkedett, cselédeskedett, mert sohasem tellett neki arra, hogy önállóan gazdálkodhassék. Aztán 1945-ben új világ virradt rá, számára új élet kezdődött. Várta már nagyon ezt az időt, hiszen nagy családjában nap mint nap nyolc éhes száj volt. A népes családra való tekintettel az oly-annyira várt földosztáskor 11 holdat kapott. De nemigen tudott vele mit kezdeni. Megművelni? De mivel? Vetni? Aratni? Szán-tani? De mivel? Amikor Kereszturi György, Kereszturi József, Győri József, Sinka János, Sinka Péter és Sebestyén Ernő elkezdték szervezgetni Nyéken a tsz-t, akkor Csapó István úgy érezte, hogy a közös lesz számára a mentség. Szinte természetesnek vette, hogy csatlakoznia kell a szövetkezethez. — Nem kellett kétszer mondani, én beálltam. Gyalogmunkásként dolgoztam és jóformán mindent csináltam: kapáltam, arattam, masináztam. Az volt ám az igazi munka! Szerettem csinálni, mert férfit kívánt. A mostani aratást már nem lehet a régihez hasonlítani. Kiveszett annak szépsége. Csapó Pista bácsi elmondta még, hogy a háztájiban csak kukoricát termeszt, mert már nyugdíjas (1969-től) és erejéből másra nemigen futja. Meg aztán, mint éjjelőr még most is dolgozik.

1968-ban ment nyugdíjba. Korábban kombájnon dolgozott, mint zsákkötő, de mindent csinált: a mező-gazdaság nem igen ismert szakosodást, specializálódást. Kaszálni, csépelni nagyon szeretett, mert úgy érezte, hogy fizikai erejét így tudja a legjobban kihasználni. Weiszlemlein Józsefnek, aki igencsak megette kenyere javát, élete során hat gyermekről kellett gondoskodni. S ez bizony nem volt könnyű feladat, mivel a Hajdú-tanyán cselédeskedett és keserves munkával tudta megkeresni — a szó szoros értelmében — a mindennapi betevőt. — A termelőszövetkezetbe való belépésem — mondja — megváltoztatta családom életét Bár annak idején nagyon kevés volt az egy munkaegységre jutó kereset, mégis létünk sokkal biztosabbá vált. Szerettem a tsz-ben végzett közös munkát és úgy érzem, némi tekintélyt is szereztem magamnak, mivel négy-öt éven át brigádvezetőként is dolgoztam. Weiszlemlein József ma már a nyugdíjasok nyugodt életét éli. A szövetkezet szociális juttatásai gondtalanná teszik életét, és az idős ember napjai szinte felhőtlenek. El-eldolgozgat a kertben, paprikát, paradicsomot termeszt, s közben afelett meditál, mily jó lenne legalább 30 évvel fiatalabbnak lenni. Akkor nem gyalogmunkásként kellene dolgoznia, hanem talán valamilyen modern gépen, amely megkönnyíti a parasztember rendkívül fáradságos, nehéz fizikai munkáját — Unokáim, talán ők lesznek azok, akik a mi általunk. teremtett jobb létet élvezhetik. Ennek nagyon örülök.

Péter bácsi már betöltötte a 81. évét Annak idején 1945-ben a föld-osztáskor tíz holdat kapott, ami első-sorban népes családja, — hat gyermeke — miatt illette meg őt A tsz-ben a kezdettől fogva kovácsmester-ként dolgozott, mert ez a tanult szakmája. Műhelye is volt, csak ideje nem, mert munkája az akadt jócskán. — Csináltam és mindent, dolgoztam látástól vakulásig, szereltem cséplőgépet, Hoffer traktort, körmös-traktort, különböző darálókat Én végeztem minden ipari munkát Péter bácsi arról nem beszél, hogy minta-gazda-kitüntetést kapott és hogy még ma is nagy köztisztelet-ben áll. Tizenhat éve van nyugdíjban és jól érzi magát, ámbár az a 600 forint, ami neki jut nem túl sok. — Jól megvagyok én, a lányoméknál lakom, s így nincsenek különösebb gondjaim. De ha már beszélhetek, akkor azt is el kell mondani, hogy oly nagy a különbség a mostanság és a múlt között, mint ég és föld között Nem háborgok és nem elégedetlenkedem, mert, ha arról volna szó, hogy most kellene belépni a tsz-be, akkor én egy pillanatig sem haboznék. Péter bácsi azért is örvend népszerűségnek, mert világ életében segítőkész természetű ember volt Egyszerűen senkinek sem tudta azt mondani, hogy jöjjön máskor, mikor valaki a kapáját vitte hozzá megkalapáltatni. Innen tehát Péter bácsi közkedveltsége. — Megettem már kenyerem javát, de még most is szívesen dolgozgatok egy keveset Igy szoktam meg, így is halok meg.

Huszonnégy éves voltam, amikor beléptem. A dátumra is pontosan emlékszem: 1949. november 16-át írtunk - mondja Hersits Julianna, aki a kápolnásnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezet alapító tagjai közül egyedül képviseli a női nemet. Majd így folytatja: - Hogy akkor mit dolgoztam? Hát mindent. Akkor még nem volt szakosodás. Voltam én kocsis, vezettem lovat, tartottam ekét, csépeltem, arattam ... jóformán fel sem tudom sorolni mindazt, amit akkor csináltam. Még zsákoltam is, pedig az nem könnyű és nem nagyon nőnek való munka. De én végeztem, mert alig akadt munkáskéz. Miközben beszél kezével gesztikulál. Nyelve pörög, mondókája folyamatos. Élvezet hallgatni ízes beszédét. Többek között arról is szól, hogy annak idején hét hold földet vitt özvegy édesanyja révén a közösbe, s hogy fizetése akkor szinte semmi sem volt. - Volt úgy, hogy egy munkaegységre mindössze 15 forintot kaptam, - említi - de aztán az idő múlásával mindig jobb és jobb lett a helyzet. Jelenleg - mivel elvégeztem egy tanfolyamot - baromfigondozó vagyok. Húszezer csirkém van. Három műszakban foglalkozom velük. Nem könnyű munka, mert cipekedni való is akad jócskán. No de megszoktam már, 16 éve csinálom. Meg aztán megéri. 3800 forint a keresetem. Hersits Julianna jó munkájáért többször kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést, de más, módon is elismerték. Járt a Szovjetunióban tanulmányúton és számos alkalommal részesült jutalomban. Egyébként harcos felfogású asszony. Édesanyjától tanulta a mozgalmi munkát, aki a szövetkezet első párttitkára volt. S mi sem természetesebb, mint hogy ő is tagja lett a pártnak. Méghozzá közvetlenül a felszabadulás után 1945-ben.

1949. január 9-e Bélavári Antal számára fontos dátum. Ekkor írta alá a belépési nyilatkozatot. Ekkor 35 éves volt. Tehát tulajdonképpen fiatalember, aki előtt szép jövő állt. Növényápolóként kezdte. Aratott kézzel, nyaranta csépelt, majd brigádvezető lett. Méghozzá a szőlőtermelő brigád vezetője. Hat ember tartozik hozzá. Maga a szőlőskert nem túlzottan, nagy, hiszen egy tízholdas terület nem számít annak. Legalábbis akkor nem, ha a számot kimondjuk. De azt megművelni már sokkal nehezebb, hiszen a szakértelmen túl a jó termés számtalan dolgot igényel. 1960-ban raktáros lett és a darálóban is dolgozott. Jelenleg jó egészségnek örvend és az elmúlt esztendőkről így vall: - Voltak küzdelmes évek, főleg az aszály és jégverés sanyargatott bennünket. Ezért tudtunk nehezebben egyről a kettőre lépni. Ezért volt kezdetben mindössze 13-14 forint az egy munkaegységre jutó pénz. S bizony, ha belegondolok, az évi 170-180 munkaegység nem adott túl nagy átlagkeresetet senkinek. Bélavári Antal alig van túl a hatodik ikszen. A nyugdíjba-menés gondolata egyelőre nem foglalkoztatja, mivel - már szó volt róla - jól tartja magát. A termelőszövetkezetben szeretik, tisztelik őt, és különösen a napadiak körében örvend tekintélynek. Ez parányi település- mindössze párszáz lelket számlál -szinte elképzelhetetlen Bélavári Antal jellegzetes alakja és pirospozsgás arca nélkül. - A tsz-vezetőséggel elsősorban én tartom a kapcsolatot -és megmondom őszintén - ez nagyon jó. A vezetőség segít, támogat bennünket, s így érezzük, hogy nagy szükség van ránk.

Huszonöt évvel ezelőtt, szeptember 2-án növénytermesztőként mindenféle munkát végzett Kaszás József, akit rokoni kapcsolatok fűzik. Kollár Józsefhez. Kaszás József nővére ugyanis Kollár Józsefhez ment feleségül. így — ha összejön a család — gyakorta téma a szövetkezeti élet. A sógorok megtárgyalják, meghányják-vetik mindennapos gondjaikat, problémáikat, örömeiket. Ez így volt korábban is, és így van napjainkban is, mivel mindig együtt dolgoztak, mindenhova együtt jártak. Fogasoltak, csépeltek hengereztek, sorközt kapáltak, permeteztek stb. Kaszás József a bakon is ült, kocsis volt. 1959-ben azonban olyan rossz állapotba kerültek lovai, hogy nem sok értelmét látta a velük való további foglalkozásnak. El is határozta, hogy más elfoglaltság után néz. Döntésére kapóra jött Farkat Gyulának, a nadapi tanács akkori elnökének tanácsa és jóindulata, aki őt traktoros iskolára küldte. Mivel az iskola nem volt messze —Velence egy kőhajításnyira van Nadaptól — beiratkozott és saját költségén elvégezte azt. Ekkor 1963-at írtunk. A bakról tehát átült a traktor nyergébe. MTZ 45-ösön és MTZ-50-esen dolgozott, majd mikor azok meghibásodtak rakodómunkásként kereste a mindennapi betevőt. — A teljesen rossz állapotban lévő traktor motorját Pusztaszabolcson kicserélték és utána ismét engem ültettek rá. Azóta jóformán le sem szállok róla — mondja. Kaszás József büszke gyermekeire, mind a háromra. Mind-egyikőjük kezében szakma van, az egyik kőműves, a másik víz- és gázszerelő, a lány pedig férjnél van. Elégedett velük is és saját életével is.

A rigmusfaragó, a verselő, a jó szavaló hírében álló 72 éves András bácsit a menyecskék még ma is csak Andriskának hívják. Nem titkolt büszkeséggel beszél életéről és meggyőződéses hit árad szavaiból. — Kivettem és is a részem az agitációs munkából, együtt a falujárókkal szerveztem a termelőszövetkezetet. 1945-ben beléptem a pártba, mert úgy éreztem, hogy ott a helyem. Horváth András 1942-ben Szerbiából Nógrád megyébe került, majd onnan Nadapra. Négy gyereke van, akikről mindig tisztességgel gondoskodott. Amikor a szövetkezet tagja lett 10 holddal gyarapította a közös vagyont. Mindenhová járt dolgozni. Végül aztán a tehenészetben töltötte a legtöbb időt. Pontosan egy évtizedet. A mezei munka mellett állandóan foglalkozott politikai munkával is. Tagja volt a pártvezetőségnek és mint propagandista, a párttagok és a többi tsz-beli felvilágosítását tartotta nagyon fontosnak. — Még senkinek sem mondtam — említi — a népek nem hittek nekem, de én már 1945 előtt reméltem, hogy meg fog születni mindaz, amit pártunk olyannyira akart: az emberek glancparádéba öltözve járnak, bőséges az ebédjük, a vacsorájuk, és megvan mindenük; házuk, autójuk és csuda tudja még mi minden. Horváth András őszintén gondolta, amit mondott, és abban sem lehet kételkedni, hogy valóban hálás ennek a rendszernek, mert mint ahogy mondja: — Senkinek nem okozhatott csalódást a szocializmus, ellenkezőleg, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. • András bácsi munkáját, lelkesedését, tettrekészségét két kitüntetés is fémjelzi. Mintagazda és kiváló tsz-tag.

Csaknem negyedszázad telt el azóta, hogy Kenyér János 1950 nyarán, a most 25-ik születésnapját ünneplő Kápolnásnyéki Vörösmarty Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnöke lett. Öt esztendőt töltött ebben a funkcióban. Öt kemény évet ... - Valamikor fogatos voltam -mondja, miközben gondolatai a múltban járnak. Aztán 1950-ben párttitkáriskolára küldtek, majd a tsz élére állítottak. Akkor 130 holdon gazdálkodtunk. Alig voltunk néhányan. Termeltünk mi mindent: még gyapotból is volt öt holdunk. De sokat kínlódtunk vele - nagy ráfizetés volt ... 1955-re végül is valahogy megerősödtünk. Amíg a kezdetkor mindössze 18 forintos volt egy munkaegység, addig az ötvenes évek közepére már el-értük a negyvenet. Az 1952-ben tagosított Hajdú tanyára vittük az állatokat: 30 tehenet, 6 pár lovat és 40 anyadisznót. Ugye milyen nevetségesen hangzik ...? Bezzeg ma! Aztán Kenyér János megvált az elnöki tiszttől. Brigád-vezető fogatos lett, majd mezőőr. Ma is az. 55 éves. Jól érzi magát. Járja a határt, mert a természetet nagyon szereti. Nem vált azonban meg teljesen a közösség irányításától. Tagja a tsz-vezetőségnek és a pártvezetőségnek. Ezenkívül részt vesz tsz-egyesülések szervezésében is. Kenyér János fiatalember még. Hat gyereket nevelt. Büszke mindegyikre, mert úgy gondolja, hogy valamennyiükből tisztességes embereket faragott. - Most, mikor szövetkezetünk jubilál, úgy érzem, eredményekhez én is hozzájárultam. Talán társaim tudják is értékelni. Én, akkor amikor a határt járom sokat elmélkedek. Van rá időm. Igy aztán bizony sokszor megfordult már a fejemben az elmúlt két évtized. Küzdelmes időket éltem - azt hiszem nem hiába. Az akkori fáradtság most gyümölcsözik. És a termés jó ... Nagyon jó ... s még jobb is lesz ...

„Kiss papa" a nyéki szövetkezet béliek egyik legidősebb tagja. 85 esztendő súlya nehezedik vállára. Valamikor a Boga-tanyán lakott, ott élte a földhözragadtak sanyarú életét. Számára - mint sokak számára - a felszabadulás hozta el a jobb-létet és egyben a saját földet is. Öt holdat kapott, amivel nem igen tudott mit kezdeni. 1949-ben Budai István „Kiss papa" sógorának a fia hozta a hírt neki, hogy többen szervezkednek a faluban. - Mondom a sógor fiától hallottam, hogy téeszcsé lesz. Azt mondja a gyerek: „Jó lesz az papa, be kell állni ..." Akkor Vizi János volt a főkertész és Kiss bácsi is odakerült. Paprikát, káposztát, zöldséget termesztettek és a bolgárkertésztől örökölt hét üvegházban primőr-féléket állítottak elő. Az árut Pestre hordták. Aztán valahogy úgy jött ki a lépés, hogy Kiss István új beosztást kapott: átkerült a tehenészetbe. Itt, 1963-ig - egyhuzamban 10 évet - dolgozott. Akkor aztán nyugdíjba ment. - Akármennyire is szerettem a kertben, mégis jobban kedveltem a tehenészetet. Szerettem ott dolgozni. Különösen a fejés volt ínyemre - mondja, s közben a naptól és széltől ki-cserzett kezét nézegeti. Tekintetében van valami tiszteletet és tekintélyt parancsoló. Valószínűleg a csaknem egy évszázad teszi ezt. Ma már, mint nyugdíjas a fiatalabb tagtársak által elért jó gazdasági eredmények hasznát élvezi. örül, hogy nem feledkeznek meg és gondoskodnak róla.

— Én mindig nagyon büszke voltam arra, hogy tsz-tag vagyok. Nem is tudom másképp elképzelni az Életem. Én belegyökereztem a szövetkezetbe oly mélyen, mint egy cédrusfa a talajba — mondja szinte vallomásszerűen a 74 éves Hörnyik Mátyás, aki az első lépésektől a mai napig egy ugyanaz a tsz-szel: léte elválaszthatatlan tőle. Ezért minden mondatából a szeretet sugárzik. — Növénytermesztésben és a szőlőben dolgoztam. Ej, soha nem fogom elfelejteni azokat az időket, amikor 4 ló húzta az aratógépet és én etető voltam. Kemény munka volt ... A manilla szakadt. Ilyenkor le a gépről — felkötni — fel a gépre ... és ezt hányszor, de hányszor kellett ismételni ...?! Hörnyik Mátyás ismertebb nevén Matyi bácsi mindig ön-tudatos tsz-tag hírében állt. 1945-ben belépett a pártba és a mozgalmi munkából is kivette a részét. Külön pártfeladatnak tekintette a jó munkát. Talán éppen ezért ért el kiváló eredményt a tehenészetben. — Fehérváron és Pesten voltam kiállításon az egyikkel. Kicsinek hívták, — említi. — Nyolc mázsa 80 kilót nyomott, és naponta háromszor fejtem és 24 liter tejet adott. Remek teljesítmény volt ám az akkor! Adtam is neki az abrakot, a szecskát, a répát kézzel vágtam neki. Matyi bácsi szól még arról is, hogy a tehenészetet követően a szőlőbrigád tagja lett. Itt is nagyon szeretett lenni. Még most is szívesen el-eldolgozgat. A háztájiban neki is van egy darabja. — A mi munkánk kemény munka volt, és még ma is az, — mondja. — De ha valaki megszokta, nem tud lemondani róla. Én már 9 éve nyugdíjas vagyok, de nappal és éjjeliőrként mindig találok magamnak tennivalót. Úgy érzem, hogy ránk, öregekre azért még mindig szükség van. A vezetőség így viszonyul hozzánk. És ez nagyon jó!

1949 őszén Elbert József azt mondta Kollár Józsefnek, hogy érdemes megpróbálkozni az alakuló félben lévő termelőszövetkezetbe való belépéssel. Hallgatott a szóra és október elején beállt a 'közösbe. — Most már elmondhatom, hogy jól cselekedtem akkor. Nem volt akkor nekünk semmink, így hát a tszcs kenyeret adott kezünkbe. Kollár József először a körmös-traktor mellett dolgozott, aztán Kiss Péter bácsival együtt kocsis lett. — Huh, de kutyavilág volt akkor. Az állatoknak nem tudtunk mit adni. Különösen télen volt velük sok gondunk. Így aztán —most már bevallhatom — kukoricaszárat szereztünk nekik, avval etettük őket. De nemcsak a jószágok sínylődtek, nekünk is éppen elég bajunk volt. Egy munkaegységre alig kaptunk valamit. Ha jól emlékszem talán húsz forint volt. Kollár József a tsz-ben sokfajta munkát végzett a kocsisságon kívül. Járt ő répát egyelni, kukoricát kapálni, krumplit szedni. Ott volt ő mindenütt, ahol munkáskézre volt szükség. Így aztán neki is köszönhető, hogy a szövetkezet lépésről lépés-re fejlődött és a 20 forintos munkaegységből 50-50 forintos lett. — Egy hold háztájim van, amelyben szabad időmben el-eldolgozgatok. Ápolom a gyümölcsfákat meg a szőlőt. Nagyon szeretem a természetet, a mezőgazdasági munkát, valahogy örömömet lelem benne. Kollár József elégedett keresetével, mert úgy érzi, hogy futja belőle sok mindenre. Ezért aztán — ha ki nem is mondja — hálás Elbert Józsefnek, aki a tsz-be hívta.

— 1961-ben mentem nyugdíjba. Most 78 éves vagyok — mondja Nagy M. Lajos. — S mikor tagja lettem a közösnek, bizony már akkor sem voltam túl fiatal. Ettől függetlenül nem volt rossz a tsz-ben. S most, mint nyugdíjas sem panaszkodhatok. 700 forint nyugdíjat kapok, meg ott van a háztáji is. Igy jut is marad is —ha nem is sok. Nagy M. Lajos beszélgetés közben elmondja azt is, hogy nehezen mentek dolgaik kezdetben. Meg kel-lett küzdeniük mindenért. — Amikor én beléptem, 15 holdat vittem magammal. Azért ennyit, mert hét gyerek után a földosztáskor engem ennyi illetett — említi. Nagy M. Lajos még ma is fiatalosan mozog. Szereti a munkát, a mezőgazdaságot. Korábban a tsz-ben mindenes volt. De főleg a növénytermesztésben dolgozott, bár volt raktáros is. — Az az igazság, hogy nem nagyon akartam én nyugdíjba menni. Korainak éreztem. Emiatt még hat esztendővel megtoldottam a munkáséveket, — magyarázza, miközben szavai közé némi panasz is vegyül: — Sajnos nem vagyok már harminc éves. Pedig de jó lenne most annyinak lenni. Mennyivel másabb a mostani világ, mennyivel jobb most az élet. Nagy M. Lajos mondataiban — kora ellenére — optimizmus van. Bizakodó a hangulata. — Akkor, amikor nyugdíjasként, mint éjjeliőr dolgoztam, meg amikor a szérűskertben felvigyázó voltam, akkor láttam leginkább, hogy micsoda rohamos a fejlődés. Régebben nem nagyon tudtam ilyesmire odafigyelni. Bölcsen, sok-sok tapasztalattal beszél Lajos bácsi — sokan csak így szólítják őt —, csaknem nyolc küzdelmes évtized áll mögötte. Ebből huszonötöt töltött a tsz-ben.

Puzják Béla neve előtt az id. megjelölést viseli. Ennek az a magyarázata, hogy van egy fia, akit szintén Bélának hívnak. Márpedig a „gyerek"-kel nem akarja összetéveszteni magát. Igy aztán viseli a jelzőt, pedig nem is olyan idős. Igy emlékezik: — Cseléd voltam én, de nem szégyellem. Akkor nem volt más lehetőség ... Nem úgy, mint most ... Amikor meghallottam, hogy szövet-kezet alakul, akkor nem gondolkodtam sokat. Beálltam én is. Földem nem volt, mert fogságból elég későn jöttem haza. Kenyér meg kellett ... Pujzák Béla sok mindenről mesél. Azaz, hogy amit mond nem is mese — valóság. Megtörtént dolog. — Amikor tag lettem — említi — a Salsgruber József bérlőtől három lovat hoztak be felszereléssel együtt. Ezeket bízták rám. Szántottam. Egy hold megművelése már jó teljesítménynek számított. Ma — én, mint traktoros, 10 óra alatt 5-6 holdat szántok föl. Micsoda különbség! Mielőtt traktorra ültem, 1968-ig tehenész voltam. 1950-ben 30 kiselejtezett állatot kaptunk — sok volt velük a vesződség — de aztán jobb lett, mert Bruck Gábor tsz-elnök idején azokat egészséges jószágokkal cserélték fel. Id. Pujzák Béla beszél még a jelenről, arról, hogy úgy érzi megbecsülik munkáját. Megkapta a Kiváló Dolgozó, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést. A keresettel is elégedett. Különösen az elmúlt években visz haza tisztességes összeget. Nem úgy, mint korábban, a hőskorszakban. Akkor még neki kellett visszafizetni. — Az már a múlté — mondja — de jobb is, mert így legalább normálisan lehet boldogulni. Béla fiamnak soha nem lesznek olyan gondjai, mint nekem voltak. De ne is legyenek Mi megdolgoztunk a mai jobbért. Nem, nem sajnálom a fáradságot, mert megérte ...

A felszabadulás előtt Kápolnásnyéken, Nadapon és Velencén több ezer holdat birtokok voltak, amelyet természetesen a községek lakói műveltek meg. 1930-ban például a lakosság csaknem 30 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, mint cseléd. Ez rendkívül magas arány, már csak azért is, mert ezidőtájt is a falubeliek Budapestre, illetve Székesfehérvárra jártak dolgozni. 1945 jelentős dátum a kápolnásnyéki, velencei és nadapi parasztok életében, mivel ekkor történt meg a régóta várt és óhajtott földosztás. Hogy mennyien várták ezt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy például Kápolnásnyéken 250 volt az agrárproletárok száma. Bár a községek lakói között felosztották a földbirtokokat — a dolgozó parasztság egyéb termelőeszközeinek hiányos volta következtében — a mezőgazdasági termelés színvonala jelentősen csökkent. A parasztok csak nagy nehézségek árán tudták megművelni földjeiket. Ezért fogalmazódott meg sokakban az egyesülés gondolata, amelyet végül is 1949. szeptember 23-án, a Südi-féle házban 17 parasztember jelenlétében, tettek követtek. Ekkor alakult meg a kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Mező-gazdasági Termelőszövetkezet.

A közös vagyon jelentéktelen vagyonnal rendelkezett. Állami támogatásként két pár lovat, szekeret és szerszámot kaptak csupán. 1950-ben nőtt az állami segítség, ekkor húsz kocából álló mangalicatörzzsel és harminc magyar tarka tehénnel gyarapodtak. Tehát ilyen vagyoni helyzet volt jellemző a kezdeti évre. De, akik elkezdték, nem akartak meghátrálni, mert eltökélt szándékuk volt, hogy összefogva, egy közösségben keresik a boldogulás útját. Az első évek küzdelmesek voltak, mert több volt a gond: mint az öröm. Mondják, hogy a „szegény embert még az ág is húzza". Nos, így volt ez a nyékiek esetében is, akik küszködtek, dolgoztak, fáradoztak, de munkájuknak alig volt valami látszata.

Az ötvenes évek elején a Vörösmartyban az egy tagra jutó földmennyiség 11,7 kataszteri hold volt. Tehát egy-egy emberré viszonylag nagy földterület jutott, és bizony ezt megművelni nem volt könnyű feladat. Az évek múlásával fokozatosan javult a helyzet, - fokozatosan növekedett a tsz-tagok létszáma -kisebbedett az egy főre jutó föld (1956-ban 7,5 kh). 1959 január 1-én a nyéki Vörösmartyba beolvadt a Nadapi Népakarat, majd 1960. március 26-án pedig a velencei Dózsa is csatlakozott hozzájuk. így komoly mértékben megnőtt a föld-terület és ismét elérte a 11,6 kataszteri holdat. Ez a szám 1965-ben 12,5 körülire emelkedett. Jelenleg is körülbelül ennyi.

Csakhogy időközben sokat változott a mezőgazdaság. Jelentősen gépesedett és így - bár nagy a földterület - nem okoz gondot annak megművelése. Nagyszerűen illusztrálja ezt a kézi aratás megszűnése és a gépi bevezetése. Ma már a fizikai munka egyre inkább háttérbe szorul és mindent a gépek végeznek el. Természetesen a fejlődés nem ment egyik napról a másikra. Ahhoz idő és az anyagi javak felszaporodása kellett. Az a 17 alapító tag, aki hitt a jövőben, jól gondolkodott, és jól dolgozott, mert kezük nyomán megteremtődött egy mező-gazdasági nagyüzem alapja. Jól példázza ezt a gépesítés fokát bemutató táblázat.

Év db traktoregység

1949 0 0
1957 2 1,8
1960 5 3,6
1965 15 17,6
1969 30 44,7
1970 28 44,8
1973 21 42,1
1974 22 45,4

Az utóbbi időben (és a jövőben is) a traktorok száma csökken, a traktoregység pedig növekszik. Ez azt jelenti, hogy kevesebb géppel, nagyobb vonóerőt képviselő traktorok beállításával hatékonyabbá válik maga a gépesítés. Szövetkezet lévén, önállóan gazdálkodunk és az idézett adatok mind vagyonunkra vonatkoznak. Gépeink az elképzelhető összes mezőgazdasági munkát képesek elvégezni. Bármennyire is rohamosan fejlődik gazdaságunk gépekkel való ellátása, nem feledkezhetünk meg az emberről sem. Ők szolgálják ki a masinákat, ők művelik meg a hajdan mindössze 200 holdat számláló, de ma már 5000 holdas termelőszövetkezetünk földjeit. Egykor 17-en indultak el a közös úton. 1956-tan 124 családra (az ellenforradalom után némi csökkenés volt tapasztal-ható), majd 1958-tan és 1959-ben az egyesülések után 440-re duzzadt a létszám, amelyből jelenleg 101 nő és 339 férfi van... Közülük 42 nő nyugdíjas, a nyugállományban lévő férfiak száma pedig 109. Több, mint 10 esztendő telt el nehézségekkel, próbálkozásokkal, kísérletekkel, -kudarcokkal és sovány örömökkel, a végül is sikerült a tsz-t a „normális kerékvágásba zökkenteni”.

Korábban ugyanis az volt a helyzet — az őszinteség kívánja, hogy erről is szóljunk —, hogy az egyesülésekkor nagyon sokan nem érezték a közösségi szellem szükségességét, így hát gazdátlan volt a közös. Ennek tulajdonítható, hogy a fellendülés helyett visszaesés volt tapasztalható. Csökkent a munkafegyelem, a vezetők nem tudták tökéletesen ellátni feladatukat, és gyakoriak voltak a hibák. Ezt példázza a 20 forintos munkaegység, amely a szövetkezet negyedszázada alatt mélypontot jelentette.

Pártunk, államunk azonban mindig figyelemmel kísérte mezőgazdasági közösségünket, számon tartotta eredményeinket és mindig igyekezett segítő jobbot nyújtani. Ennek köszönhető, hogy kiláboltunk a problématerhes időszakból, és azóta fejlődésünk majdhogynem egyenesen felfelé ízelő. íme néhány adat ennek alátámasztására. Gazdálkodásunk első öt évében házából 11,9 mázsás átlagtermésünk volt, 1965 és 70 között viszont már 16 mázsás. 1973-tan még szembetűnőbb az előrelépés: 34 mázsa.

Az adottságoknak megfelelően változtatnunk kellett a vetéskonstrukción. Csökkentenünk kellett a viszonylag kis termés-átlagot hozó őszi árpa területét és helyette takarmánybúzát kel-lett termeszteni. Ez eredménnyel is járt. A korszerű agrotechnika alkalmazásával más növényfajták esetében is komoly mértékben nőttek termésátlagaink. Cukorrépából például 200 mázsánál többet értünk el. Jónak mondható az utóbbi időben a talajerő visszapótlás is. Ez nemcsak a vetésforgónak, hanem a szerves-műtrágyázott területek növekedésének is köszönhető. Csak a műtrágya felhasználás adatait kívánjuk megemlíteni.

1968-tan 2545 ha — 135,5 kg/ha
1970-ben 2552 ha — 232,5 kg/ha
1972-ben 2346 ha — 304 kg 'ha (hatóanyagban)
1974-ben 2350 ha — 500 kg/ha (hatóanyagban)

Mezőgazdasági közösségünk — a kor követelményeinek megfelelően — igyekszik fejleszteni gazdaságát. Ezért született az a döntés, hogy az iparihoz hasonló nagyüzemmé kell átalakítani a tsz-t. Ezért 1973-tan beléptünk a Bábolnai Iparszerű Zárt Kukoricatermesztési Rendszerbe, azaz a CPS-be. Ettől nagyon sokat várunk, mert bízunk abban, hogy a terméseredmények be-váltják a hozzájuk fűzött reményeket. 800 kataszteri holdon termelünk CPS-sel kukoricát, amelynek felhasználása részben gazdaságunkban, részben pedig más gazdaságokban történik. A kápolnásnyéki Vörösmarty termelőszövetkezetnek jelentős az állattenyésztés, is. Ez is a szövetkezet megerősödését tükrözi. A 10 évvel ezelőtti állomány megsokszorozódott és je-lenleg vagyonunk nagy hányadát képezi.

Év Ló Marha Sertés állomány Juh
1950 6 25 20 0
1956 37 138 190 0
1957 19 65 137 0
1969 80 377 1207 805
1972 64 384 1375 956
1974 64 372 1213 973

Az állattenyésztés elsődleges célja a hústermelés. (A lovakat versenylóként értékesítjük, ez komoly hasznot hajt szövetkezetünknek.) A hústermelés mellett a tejtermelés is fontos feladat, s ez az utóbbi időben szépen növekedett. Amíg 1970-ben 3255 liter volt a tel addig 1974-ben — az állomány jelentős csökkenésének ellenére — 3000 liter volt az össztermelés (megjegyezni kívánjuk, hogy az elmúlt két évben történt meg az állatállomány negatívizálása, illetve pozitív tehenekre való felcserélése. Ennek eredménye csak 1975-76-ban lesz teljes egészében mérhető. Ezért lehet a jelenlegi teljesítményt jónak nevezni.). A termelőszövetkezet két főágazatán kívül beszélnünk kell a vagyoni helyzetről is. Ez az évek során egyre jobban javult, és így ma már a gazdag szövetkezetek közé tartozik. A Fenosza a következőképpen alakult:

ÉV Fenosza ezer Ft-ban

1950  110
1956  710
1960  4 968
1965  10 038
1968  15 557
1970  19 651
1973  32 950

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy állóeszközeink is szépen szaporodtak. Az értéküket a jelenlegi állapotnak megfelelően tartjuk nyilván. így tiszta vagyonunk a gazdaság meg erősödésével egyenes arányban, fokozatosan nőtt, és nő.

1964-ben 15 347 mFt
1965-ben 18 338 mFt
1966-ban 18 123 mFt
1967-ben 20 642 mFt
1968-ban 24 588 mFt
1970-ben 33 169 mFt
1973-ban 35 660 mFt

Ha már a közös vagyonról beszéltünk, akkor szólnunk kell a személyes jövedelem alakulásáról is. AZ, egykori 20 Ft-os munkaegységből 1968-ra 46 forintos lett. Ekkor egy tsz-tag éves jövedelme 17 ezer 826 forint volt. 1970-ben már 20 ezer 997 forint volt az egy dolgozóra jutó részesedés, 1972-ben 29 ezer 293 forint, míg 1973-ban több, mint 30 ezer forint, azaz egészen pontosan 31 ezer 487 forint. A vagyoni helyzet kedvező alakulása lehetővé tette a szociális és kulturális juttatások összegének növelését. 1966-ban a biztonsági és szociális kulturális alapra 730 m forint, illetve 140/m forint jutott. Később így alakult ez az összeg:

Biztonsági Szoc.-kult.
alap

1967 1491 m 280 m
1968 1869 m 310 m
1970 43351 m 320 m
1972 1886 m 140 m
1973 2259 m 140 m

Ez a táblázat azt bizonyítja, hogy államunk odaadóan gondoskodik a termelőszövetkezeti tagokról, és kielégíti szociális és kulturális igényeit. A gondoskodás nemcsak pénzben nyilvánul meg, hanem az orvosi ellátás javulásában, a szórakozási lehetőségek bővítésében, a sportolási feltételek megteremtésében stb.

Termelőszövetkezetünk negyedszázad alatt oly utat járt be, amely méltó tükre a szövetkezeti közös gazdálkodás eredményességének. Az emberek összefogva, egy kollektívává válva bebizonyították — és nap mint nap bizonyítják —, hogy egymást támogatva, segítve jól tudnak gazdálkodni, miközben egyéni boldogulásukon kívül hozzájárulnak a szocialista hazánk mezőgazdasági terményekkel való minél jobb ellátásához.

Kápolnásnyéken, Velencén és Nadapon mindig szorgos, dolgos emberek éltek. Az ő munkájuknak köszönhető, hogy a nyéki Vörösmarty Fejér megye legjobb mezőgazdasági kollektívái közé küzdötte fel magát. Elismerésben is volt, illetve van részük. Mindez jogos és megérdemelt. Éppen ezért meg kell tartani, illetve fokozni, emelni kell. Ezért tervszerű, okos és józan tervezésre van szükség. Olyanra, amely a jó gazda gondosságával készül. Nos, a vezetőség gyakran elsősorban azért ülésezik, hogy meghányja-vesse alapos latolgatás után a napi teendőket, miközben szeme előtt mindig a távolabbi cél lebeg. Mert a Vörösmarty tsz tagjai nemcsak a mának élnek, hanem a holnapnak is.

Ezért látszik biztosítottnak a nyugodt jövő, ezért elégedett a tagság. Tudják a nyékiek, a velenceiek, a nadapiak, hogy életük, sorsuk, kenyerük jó kezekben van.

Kápolnásnyéken az alábbi személyek töltötték be az elnöki funkciót: Sebestyén Ernő (1949), Földvári Mihály (1949), Bruck Gábor (1950-61), Ács Kálmán (1961-64), Lázár Dezső (1964—).

A főagronómusi tisztet Lelkes Ferenc (1953-57), Eke István (1958-59), Érsek Ferenc (1959-62), Adamik Pál (1962-1972), Nagy László (1972—) töltötte be.

A párttitkári teendőket Csincsa Mihály (1957-59), Juhász József (1959-64) és Bokródi István (1964—) látta el.

Velencén az első tsz-elnök Hajdú Mihály (1949-50) volt. Őt Gerland Antal (1950-51), Kenyér János (1951-55), Hermann Ottó (1955-56), Kenyér János (1956-58), Nagy József (1958-59) és Zsuppán József (1959-60) követte.

Főagronómusként Velencén hárman dolgoztak: Horváth Gábor (1957-58), Zsuppán József (1958-59), Dudás László (1959-60).

A nadapi tsz-elnökök az alábbi személyek voltak: Elbert József (1949-51), Törzsök József (1951-52), Kollár József (1952-53), Vida Bálint (1953-54), Marx Ignác (1954-55), Németh Béla (1955-56), Molnár József (1957-58), Gazsó Sándor (1957-58), Bruck Gábor (1958-59).

A nadapiak főagronómusai: Szarvadi József (1949-52), Törjék György (1952-56), Dudás Mihály (1957-58) és Tolnai József (1958-59) voltak.

A kápolnásnyéki Vörösmarty Termelőszövetkezetben a fő-könyvelő beosztásban négyen voltak: Németh Józsefné (1949) — ma is a tsz-ben dolgozik, csak nem ebben a funkcióban), Bognár Ferencné (1949-57), Csizmadia Györgyné (1957-58). Szabó János immáron 16 esztendeje látja el feladatát.

Velencén Hajdú Ilona, Kiss Károly, Weiszleimlein Mária és Huber Győző voltak a főkönyvelők.

Nadapon pedig Schneider Józsefné, Magyar Aranka, Kalló István, Szabó Attiláné, Klausz György, Ortner Lajos és Fekete István.

Azt mondják, hogy az álmodozásnak nincs konkrét valós alapja. Az ábrándozásnak viszont van. Csakhogy ez az alap a fantáziát túlzottan élénken mozgatja. De mezőgazdasági közösségünkben sem egyikről, sem másikról nem lehet szó, mert az álmodozás és az ábrándozás is nélkülözi a felelősségtudatot. Már pedig nekünk van felelősségünk — gazdaságunk a miénk — és ezért nem lehet közömbös, hogy hogyan fejlődik tovább, mivé lesz évek, évtizedek múlva. Éppen ezért mi nem álmodozunk, nem ábrándozunk, nem is tervezgetünk, hanem TERVEZÜNK.

Amikor terveinket szövögetjük, akkor számos dolgot veszünk figyelembe. Tudjuk jól, hogy szinkronban kell lennünk népgazdaságunk fő irányvonalával, tagságunk érdekeivel és közvetlen környezetünk igényeivel. Ezek alapvetően meghatározzák gondolkodásunkat. Nos, körültekintően, előrelátó., az elkövetkezendőkben termelőszövetkezetünket még magasabb szintre szeretnénk fejleszteni: igazi mezőgazdasági nagyüzemmé, korszerű gazdasággá. Az a célunk, hogy megbízható keresetet biztosítsunk dolgozóinknak miközben a már említett feladatoknak is eleget teszünk. Hogy hogyan? Lássuk csak!

A jövedelem növelésének latolgatása előtt vegyünk sorba egy-két problémát. A növénytermesztésben fajlagos hozamok emelése a végletekig nem fokozható. Ezzel tehát csínján kell bánnunk. A kertészei eredményei viszont még komoly fejlesztést tesznek lehetővé. Az állattenyésztésben is hasonló a helyzet. A gyümölcsöző munka - mindkét esetben - jelentős be-ruházásokat követel. Így tehát az előrelépés csak akkor valósulhat meg, ha - átmenetileg - vállaljuk az áldozatokat. A fáradság nem lesz hiábavaló. A szarvasmarha-állomány negatívizálása után minden különösebb nehézség nélkül elérhetjük (1975-ben, 1976-ban) a 3300-3400 literes éves fejési átlagot. És ez nem lesz kis eredmény!

A hozamszintek elérésének és tartásának - ez teljesen nyilvánvaló - üzemi feltételei bizonyos fokig korlátozottak. Ezért nagy változásokat kell eszközölni gazdaságunk további fejlesztésében. Elsősorban a termékegységre jutó költségeket kell csökkenteni. Ez elérhető a jobb munkaszervezéssel, a ráfordítások idejében és jó minőségben való elvégzésével. Persze ez néhány külső tényezőnek is a függvénye (műtrágyabeszerzés). A gépekről is szólni kellene, de itt újabb objektív dolgok merülnek fel. Ezért ez a sor végtelennek látszik ... és nem is helyes, ha tervező munkánknál túlzottan nagy súlyt helyezünk az esetlegességre.

Ha a növénytermesztés jövőjét helyezzük a nagyító lencse alá, akkor a továbbiakban is arra kell törekednünk, hogy állattenyésztésünk takarmánnyal való ellátásán túl a piaci lehetőségeket is szem előtt kell tartanunk, méghozzá úgy, hogy a legkeresettebb és leggazdaságosabb növényféleségeket termeljük.

Az állattenyésztésben különösen a sertéstenyésztést kell fejlesztenünk. Ezt indokolja az is, hogy a Pettendi Petőfi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet sertésvágó és húsfeldolgozó üzemébe betársultunk. Tehát itt kötelezettségeink vannak. Nem elhanyagolható a pecsenyecsirke-nevelésünk sem. Ezt hasonló szinten kell tartanunk, mint ahogy jelenleg van.

El kell követnünk mindent a halmozott termelési értek, a termésátlagok, az állattenyésztés fajlagos hozamainak, a gépesítés fokozásának és ezzel párhuzamosan a termelékenység még intenzívebbé tétele érdekében. Csak így képzelhető el, hagy termelőszövetkezetünk továbbra is meg fog felelni az egyre magasabb követelményeknek.

A fejlesztésnek és a tervezésnek van egy sarkalatos pontja. Ez a gépesítés. Ezzel tudjuk csak a nehéz fizikai munkát megkönnyíteni, gazdaságunkat még modernebbé tenni.

1974-ben - mint ismeretes - tagjai lettünk a Bábolnai Iparszerű Kukoricatermesztési Rendszernek, azaz a CPS-nek. Ez a lépésünk már a jövőt jelenti. Mert az a célunk, hogy munkánkat, tevékenységünket minél inkább üzemi jellegűvé tegyük. Csak így valósulhatnak meg azon törekvéseink, amelyek a jobb-lét, a minél jobb boldogulás érdekében fogantak és fogannak. Az iparszerű mezőgazdaság előtt áll a jövő. És mi ezt nem tévesztjük szem elől. Ennek a fejlesztési koncepciónak a szellemében gondolkodunk és cselekszünk. Ezt kívánja tőlünk tagságunk, közvetlen környezetünk, községeink, járásunk, megyénk, országunk.

Ezért élünk, ezért fáradozunk, dolgozunk. Az eredményben nem kételkedhetik senki. Mi sem kétkedünk. Bízunk jövőnkben, terveink megalapozottságában, szorgos és dolgos tagságunkban.

S befejezésül az elkövetkezendő évek, évtizedek munkájához, e gondolatok jegyében kívánunk minden dolgozónknak jó erőt és még jobb egészséget alkotmányunk nagy ünnepén, mezőgazdasági termelőszövetkezetünk, a Kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály Mezőgazdasági Termelőszövetkezet fennállásának negyedszázados születésnapján.