Vörösmarty szülőfalujában

Kápolnásnyéket százötven éve, Vörösmarty születésekor még Pusztanyéknek hívták. Az ilyen névváltozások néha gondot okoznak az utazónak, — Pusztanyéket először a menet­rend-könyvben kerestem, aztán. Fejér megye tér­képén, s mikor egyik helyén sem találtam, belenyugodtam, hogy néhányházas pusztai település lehet valahol Velence és Nadap környékén.

A vonaton egy gárdonyi ember azt állította, Pusztanyék nincs a környéken, ő ismer itt minden községet és minden pusztát, de tud arról, hogy Kápolnásnyéket azelőtt Nyék-Pettendnek hívták, talán az lesz az. Vörösmartyról ő nem tudott, de egy sukorói tudta, hogy a kapolnásiak termelőcsoportját Vörösmarty-tszcs-nek hívják, tehát talán mégis az lesz, amit keresek. Ezek az adatok nem mondtak túlságosan sokat, s mikor azt magyaráztam, hogy apró pusztai település lesz az minden bizonnyal, hiszen Vörösmartyt még keresztelni is Nadapra vitték, lévén, hogy Nyéken nem volt templom se, akkor fejcsóválva azt mondta a gárdonyi ember:

— Kérem, dehát mikor volt az! Százötven évvel ezelőtt! Tudja elvtárs, ahol én most lakom, az a terület még a nagyapám korában is csupa nád és mocsár volt és most az én házam van a helyén, mellette meg még tizenöt. Hát ne úgy keressen valamit, ahogy százötven éve volt, hanem úgy, ahogy most van. Kápolnásnyék lesz az, amit keres.

S nemcsak az okos szónak örültem, hanem annak is, hogy íme: a vonaton juttatják eszembe, amiért tulajdonképpen elindultam: a változást, fejlődést felmérni Nyék életében.

Vörösmarty korában Pusztanyék a Nádasdy grófok birtoka volt. De nem is így helyes — nem volt a grófé az egész falu, nem jobbágyfalu volt. Elszegényedett, elparasztosodott kurtanemesek is laktak itt sokan. A jobbágyfelszabadítás és az ősiség eltörlése után a kapitalista fejlődés hamar elérte a falut: 1856-ban építették meg a székesfehérvári vasutat s így Nyéknek is vasútállomása mása lett.

A falu lakói közül vannak, akik erről az időről — ha nem is saját emlékeik, hanem apjuk, nagyapjuk elbeszélése alapján — már sokat tudnak. — „Mikor a vasutat megcsinálták, lett itt hamarosan két nagybirtok az egyik a Nádasdyé, a másik valami pesti kupecé…, akkor kiszorult a földről a szegény nép, de megint később, egyszer hosszú időre jó esztendők voltak, a gróf nem tudta eladni a búzáját, a marhájába meg beleütött a betegség, aztán azt mondják, megunta a gazdálkodást, vagy elment máshová, mert volt neki másutt is földje. Szóval akkor elkezdte kiparcellázni a födjét, az én apám is őtőle vett házhelyet meg három holdat. Ekkor lehettem én kisgyerek.” — így meséli el Bakos József nyéki középparaszt ezt az időszakot. Bakos József most hetvenegynéhány éves, e paraszti terjeszkedés időszaka tehát a nyolcvanas években lehetett, amikoris a nagybirtokos apró parcellákban adta el a földjét földéhes parasztoknak — többszörös árat kapva így érte mintha egydarabban adja át egy másik nagybirtokoknak. Bakos József úgy emlékszik, hogy a házhelynek 28 krajcárért adták négyszögölét, a szántónak már nem tudja mennyiért holdját — 16 krajcár volt ebben az időben egy lúd (vagy talán egy pár lúd) s hét krajcár a könnyű mezei napszám.

Ezek a számok némi képet adnak arról, hogy jutottak földhöz a parasztok. Ez se tartott sokáig, a század elejétől kezdve Inkább elvándoroltak már. Ha nem is mind Amerikába — ide is ment a faluból az emlékek szerint három család — de Székesfehérvárra vagy Budapestre. A vándorlás a húszas években már állandóvá vált, azt mondják, 20 és 30 év közötti emberi ritkán lehetett Nyéken látni, mert elment fiatal erejét másutt jobb bérért adni el, — aztán vagy vissza­jött, vagy sem.

A közelmúltról megrázó adat került az utamba: Dán Sándor kisparaszt tizenöt gyermeke. Dán Sándor azt mondta el, hogy tíz hold földjét a termelőcsoportnak akarja adni, mert a jövő hónapban dolgozni megy a székesfehérvári Magasépítő NV-hez. Fiatal korában az ács- és asztalosmesterséget is próbálta — most ehhez tér vissza, pedig már közeledik, a hatvanhoz. A föld pedig — nem tud vele mit csinálni, a fiai közül egy se maradt a háznál.

— Pedig tizennégy fiam volt nekem s egy lányom — mondta.

Aztán elsorolta: az egyik fia katona s az is akar maradni. A másik traktorállomáson dolgozik, a harmadik a tszcs-ben, a negyedik Pesten van, a lánya Fehérvárra ment férjhez.

S a többi tíz?

— Azok meghaltak.

Meghalt kettő még a születésekor, másik három csecsemőkorában pusztult el, egy a kútba veszett, mikor már nagyobbacska volt, betegségben, iskoláskorában halt meg kettő, három pedig elesett a háborúban. Ezt a sorsot, csecsemőhalált, járványt, háborút kapta Dán Sándor tizenöt gyermeke közül tíz. De ez már ideérkezik a mába s a maradék öt gyerek sorsához, akik el tudták kerülni a múltban a pusztulást, erősebbek voltak a nyomornál.

Kápolnásnyékről ma két parasztfiú jár egyetemre. Középiskolába Fehérvárra vagy Pestre tizennyolc. De talán több is, húsz is – nem lehet biztosan megállapítani, nincs erre vonatkozó pontos kimutatás. Csak fejből, hirtelen emlékből sorol fel a tanácstitkár tizennyolcat. S ha már az iskolánál tartunk, megemlíti: „mindhárom általános iskolát már mi építettük”.

Megállunk egy pillanatra ennél az iskolaügynél. Lássuk csak, mit is jelent az iskolás államosítása. 45 előtt két iskola volt, a református és a katolikus. Két-két tanerővel és két-két tanteremmel. Az egyik tanító az első két osztályt a másik a felső négyet tanította, egy délelőtt egy teremben. Nem kellett félni, hogy négy osztály egy teremben nem fér el, az ötödikbe, hatodikba csak elvétve jártak már a gyerekek. Késő tavaszon s kora őszön nem, mert az dologidő, télen nem, mert hideg és hó volt. Dehát ezek közismert dolgok, ne erről beszéljünk, hanem a jelenről.

A Vörösmarty-tszcs irodájában két kislány csinált holmi kimutatásokat. Vörösmartyval kezdtük a beszélgetést. Az egyik tudni vélte, hogy nem is a Vörösmarty-ház volt a Vörösmartyék háza, hanem — szégyenlősen nevetgélt: a mellettük lévő ház.

A másik pedig pirulva tiltakozott: ugyan már, a szegényházba tennéd Vörösmartyt. S kiderült, hogy ez a bizonyos ház ma csakugyan a szegényház. de nem mindig volt az s az öregek azt mesélték, hogy Vörösmarty csak született abban a, házban, amelyiken a tábla van, gyerekkorától kezdve már benn élt a faluban s itt lakott később az anyja is.

Akkor rátértünk az érdekesebbre: mindegy, melyik házban született, de mit csinált, míg élt

Nevetlek jókedvűen. A Szózatra az iskolából emlékeztek. A Vén cigány-t tavalyelőtt szavalták az iskolában évzáró ünnepségen.

— De — mondta az egyik kislány — emlékszem szebbre is, csak nemigen tudom, hogy is van. Úgy végződik:

„Számkivetette maqát, nem akart honn szolga maradni:
Honn maradhata még, a haza volna szabad.”

S örült, hogy jól emlékszik két sorra. S én is, hogy. lám. eszébe jutott valakinek kikeresni a költőnek népéhez szóló sorait.

A kislány folytatta: meg az, hogy:

„Zászlónkon a szabadság
S függetlenség ragyog
Vész és halál rá, ki
Ez ellen fegyvert fog.
A síkra magyarok!
Fegyvert ragadjatok ...

Ezzel váltunk el s azzal az érzéssel, hogy: íme, Vörösmarty is fegyverré kezd már válni népünk kezében.

Vörösmarty szülőházát éppen renoválták. Nyilvánvalóan nem ugyanaz ez a ház,. mint amelyikben született. Az egyik közfalat éppen áttörték, vastag, jó félméteres fal, kövekből rakva. Ez nyilván a régi házból való. De az ablakok körül — ott, ahol negyvennégyben bomba s gránát rongálta — újfajta piros téglák árulkodnak, hogy átépítették már ezt a házat néhányszor.

December 1-re, az ünnepségre kész lesz nemcsak az építés, ha­nem a berendezés is.

Vörösmarty-múzeum lesz a régi ház helyén.

— Tudja — magyarázta a háznál az egyik kőműves —- nagy fontosságú ház ez. Úgy hallottam, hogy Pettend el akart szakadni Kápolnásnyéktől. Mert egy község a kettő közigazgatásilag. Egyidőben Nyék-Pettendnek is hívták együtt őket... Most pedig Pettend szocialista község lett. Mindenki benn van már a termelő­csoportban. De nem lehet addig szocialista község, míg Nyékhez tartozik, mert itt még csak két termelőcsoport van, meg egy állami gazdaság, hát ezért akartak elszakadni. Igen, de a nyékiek azzal tartották őket vissza, hogy ha elszakadnak, akkor nem lesz valamelyikük többet a szülőfaluja Vörösmartynak. Hát, hogy mi lesz belőle, azt nem lehet most tudni.

Elmosolyodott a történeten, aztán hozzátette:

— Persze, csak beszéd ez. Butaság. Nem ilyesmin múlik a dolog. Mert az, hogy szocialista község lettek, az az ő érdemük. Az meg, hogy Vörösmarty itt született... az csak olyan jóleső büszkélkedés. Igaz?

Annyira igaz volt, hogy meg is néztük a szobát, ahol született, a szobában a sarkot, ahol a bölcsője állt (így beszélik) s jólesően büszkélkedtünk, nem is avval, hogy itt született, hanem hogy olyanná lett, amilyen lett s külön még avval is, hogy mi már nem olyanok vagyunk, amilyenek voltunk, hanem mások, többek. jobbak. S ez igen jó volt, mert-látta ebből az ember, hogy nemcsak Vörösmarty ünneplése lesz ez a december 1-i ünnepség, hanem Nyéké, Pettendé, meg az egész országunké, hogy most már nemcsak a szülőháza, meg az emléke a miénk, hanem ő maga is egészen és minden más, ami szép és emberi érték.

Arcanum Digitális Tudománytár