Purucki Béla írása a Kincskereső ifjúsági irodalmi folyóirat 1975. december 1-i számában.
Amikor utoljára látogattam meg a Szózat halhatatlan költőjének kápolnásnyéki emlékmúzeumát, Vörösmarty Mihály hajdani lakóházát, egy szép vitrin előtt pajtások álltak körben; a lányok szemmel láthatóan szerették volna kinyitni a szekrény ajtaját, hogy kezükbe vehessék a csodálatosan szép játékbabákat. A költő ugyanis népművészeti értékű külföldi babákat gyűjtött még felnőtt korában is. Évente sok ezer látogató keresi fel az emlékmúzeumot, különösen nyáron; a közeli velencei úttörő táborból csapatostul sereglenek oda a pajtások is, hogy kegyelettel adózzanak a költő emlékének.
Ilyenkor tél elején már zúzmara üli meg a rózsabokrokat, de tavasszal és nyáron virágba borult vadgesztenyék lugast alkotó szép sora között juthatunk az utcai vaskaputól a házig; a pázsit üde zöldje között sétautak futnak, mellettük kibontják hószín szirmaikat a „menyasszony”-bokrok, ahogyan a múzeumőr elnevezte a kedves cserjéket. Ez a tavaszi és nyári virágdísz hagyomány Kápolnásnyéken, az első kis rózsaligetet még Vörösmartyné Csajághy Laura létesítette, gondozta féltő szeretettel; a költő halála után tisztelői kértek egy-egy rózsatövet, ezt tette Jókai Mór is 1856-ban, hogy aztán elültesse Budán a Költő utcai villájához tartozó parkban.
Jókainak, aki ügyesen rajzolt, mást is köszönhetünk; ottjártakor leírta a régi házat, le is rajzolta, a kép pedig megjelent az akkor igen népszerű Vasárnapi Újság első oldalán. Fazsindelyes tetejű, tornácos, egyszerű földszintes házban élt a költő élete első és utolsó éveiben; gyermekkorában a szüleivel, élete alkonyán a saját családjával. A házon ma több emléktáblát is láthatunk, az egyiken fekete márványba vésték nemcsak azt, hogy ott élt, hanem azt is, hogy ott született. Nem árt tudni, hogy ez kegyeletes pontatlanság; Vörösmarty valóban Kápolnásnyéken, az akkori Puszta-Nyéken született, a falucska keleti szélén, de azt az épületet még az ő gyerekkorában lebontották. Születéséről maga a költő jegyezte fel: „Születésem történt a múlt századnak szinte utólján, 1800-diki december első napján”, aminek most éppen 175 éve, de 1855-ben bekövetkezett halálának is most van 120. évfordulója.
Sem a réges-régen lebontott szülőház, sem a meglevő lakhely - a mai emlékmúzeum - nem volt a családé; idősebb Vörösmarty Mihály ugyanis nem elszegényedett, hanem szegény nemes volt, egyik testvére csősz, a másik strázsamester, ő maga gróf Nádasdy Mihály gazdatisztje. Mai fogalmakkal élve azt lehetne mondani, hogy szolgálati lakásban élt a népes család - kilencen voltak testvérek -, nem nyomorogtak éppenséggel, de csak szigorú beosztással biztosíthatták, hogy a leendő költő Székesfehérvárott és Pesten járhatott iskolába.
Apjának 1817-ben bekövetkezett halála után Vörösmarty nevelőként biztosította megélhetését a jómódú Perczel családnál; tanította Perezel Mórt is, az 1848-49-es szabadságharc hős tábornokát, de irodalmunk szempontjából jelentősebb, hogy gondjaira bízták a nála alig fiatalabb Etelkát. Az emlékház harmadik szobájában egy ismeretlen mestertől származó, de nemes veretű festményről bájos fiatal lány néz vissza ránk: Perczel Etelka, akibe a költő ábrándosán és reménytelenül szerelmes volt. A múzeumban ma is láthatjuk a Perczel családtól ajándékba kapott könyvszekrényt; Etelka tűnik fel az eposzokban és a drámák női hőseiben is: a deli Hajna, a bájos Enikő alakjában csakúgy, mint a Csongor és Tünde felejthetetlen hősnőjében.
A családi boldogság későn adatott meg a költőnek, negyvenhárom éves korában vette feleségül a nála jóval fiatalabb Csajághy Laurát, Bajza József költő feleségének húgát. Harmonikus házasságukból négy gyerek született; a legidősebb Bélának Deák Ferenc, az ifjabb Andrásnak Wesselényi Miklós volt a keresztapja, mindkettőt Czuczor Gergely költő keresztelte meg. Csak két gyermekük érte meg a felnőtt kort, a kicsi András elhunytát Garay János és Petőfi versben siratták el.
Vörösmarty, miután a honfoglalást megéneklő nagy eposzával, a Zalán futásával országos sikert aratott, Pesten élt; a nemzeti lelkiismeretet és öntudatot éleszgette történelmi műveiben és lírai verseiben, az Eger, a Cserhalom lapjain és a nemzeti hitvallássá vált Szózatban is. Nagy tekintélyű folyóiratokat - Tudományos Gyűjtemény, Athenaeum - szerkesztett, tagja az Akadémiának, a Petőfi előtti nemzedéknek elismert vezére.
A nagy költő nem vonta ki magát a közvetlen politizálás gyakorlati teendőiből sem; 1848-ban a bácsalmási kerület országgyűlési képviselője, Kossuth kegyelmi törvényszékének a bírója volt, aki követte a kormányt Debrecenbe és Szegedre is. Ezért az önkényuralom korában perbe fogták, semmiféle munkához nem juthatott, vagyona nem volt, így határozta azután el, hogy bérbe veszi a Nádasdyak baracskai és velencei birtokát, ahol gazdálkodással kísérletezett. Apjával vagy éppen Jókaival ellentétben ő nem értett a gazdálkodáshoz, de azért roppant büszkén kínálgatta vendégeinek uborkaízű dinnyéit, karcos és gyengécske borát, szívhatatlan dohányát.
A múzeumban láthatunk is egy eredeti, Vörösmarty kézírását őrző kérvényt, amelyben mint bérlő (árendátor) fordul valamilyen ügyben a tekintetes vármegyéhez. Bérlőségével egy időben költözött feleségével és két gyermekével Kápolnásnyékre; onnan járt fürödni a Velencei-tó partjára, a ház nyugati oldalán futó nyitott folyosón tanítgatta csemetéit a magyar nép dalaira, és ott panaszkodott, hogy olyan alacsony a dolgozószobájának a mennyezete, hogy beleveri fejét a mestergerendába. De ott írta a tragikus körülmények között is bizakodást sugárzó, örök értékű Vén cigányt is!
Vörösmarty 1853-tól 1855-ig töltötte a nyéki lakban utolsó éveit, ott gondozta a kertben levő gyümölcsösét, fogadta sűrűn érkező tisztelőit, rokonait. Emléke azon a helyen mindig töretlen volt, még mielőtt a házból múzeum lett volna. Az épület utolsó gazdája, a budapesti mentőegyesület megalapítójának hegedűművész fia, Kresz Géza megemeltette a falakat, ma már nem kellene féltenie a fejét Vörösmartynak; palával cserélték ki a fazsindelyt, de a szobák nagysága, helyzete, száma, a ház külső képe lényegében ugyanolyan, mint egykoron.
Vörösmarty használati tárgyaiból 120 év alatt alig maradt valami, de azért megszemlélhetjük a család XVIII. századi sublótját, egykorú metszeteket, kéziratokat és régi versköteteket. Az utcát róla nevezték el, a ház falán emléktáblák, előtte a fehér márványból faragott Vörösmarty-szobor. Bent a múzeumi tárgyak minden darabja a múlt századot idézi, de minden emlék hozzánk szól, a mához beszél, akárcsak a költő életműve.
