Kicsiségek - nagy emberről

Vörösmarty Kápolnásnyéken
Vörösmarty Kápolnásnyéken

„Nincs Vörösmartyról -— nincsen hazánk nagyjairól olyan kicsiség, amit én szívesen le nem írnék. — De másoknak is kötelessége volna ez!...”

E sorok Eötvös Károly szavai — „Utazás a Balaton körül” c. művében, midőn Vörösmartyval való egyetlen találkozásáról szólva, leírja a mély hatást, melyet benne, az akkor még gyermekkorban levő Eötvösre, a költőkirály személyes jelenléte ébresztett. — Ezt a leírást Eötvös zamatos magyar nyelvén szépen meg is cselekedte. Egyebet aztán alig is jegyezhetett fel abból a találkozásból, mert amit ott tapasztalt, az csak jelentéktelen és negatív adat. Vörösmarty ugyanis akkor már beteges ember volt, s éppen ezért próbált üdülni Balatonfüreden, hol Eötvös őt akkor egy vendéglőben, nagy társaságtól, hódolók tömegétől körülvéve látta. Valószínűleg Vörösmartynak ez a beteges állapota volt a fő oka annak, hogy semmiféle kérésre nem tett eleget az asztal- társak óhajának, kik mindenáron beszédet, — talán politikai nyilatkozatot óhajtottak tőle hallani. „De a költő hallgatott” írja Eötvös — Tudjuk, hogy Vörösmarty különben is csak a legritkább esetben szánta rá magát a szóbeli nyilvános szereplésre.

Már most — ha Eötvös, a kitűnő író ily csekély adatot is jónak látott megörökíteni, talán csekélységemet sem éri megrovás, ha apró följegyzéseimben nem talál jelentékenyebb motívumokat, vagy meglepő, lényeges új adatokat.

A nagy költő „itthon”

Ismeretes, hogy Vörösmarty, életének utolsó 2 és fél évét (1853 tavaszától 1855 őszéig) szülőfalujában: Kápolnásnyéken töltötte, és csak utolsó nagy betegségét gyógyíttatni vitték őt fel Pestre, hol rövid idő múlva meghalt. — Ismétlem: Kápolnásnyék. Ez az igazi ősi neve Vörösmarty szülőfalujának, és nem Pusztanyék, mely elnevezés erre a hajdani, ún. komposszeszorátusra (a szerk. birtokközösségre) vonatkoztatva az irodalomban is — sajnos, még a pontosságáról is oly nevezetes Gyulai nagybecsű életrajzi művében is — előfordul. Ez pedig tévedésre, fogalomzavarra adhat okot. Nem lehet cél, és tér sincs rá e helyen bővebb fejtegetésbe bocsátkozni. Itt csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy Vörösmarty szülőfalujának ősrégi neve a Kápolnásnyék, amint az Károly János „Fehér megye története” c. nagy műve szerint régi okmányokból kitűnik, és ezt a nevet ma is hivatalosan viseli. Igaz, hogy az idők folyamán hol falunak, hol pusztának minősítik az iratok, de ez csak, mint minősítés és nem név gyanánt szerepel. Gyanítom, hogy Gyulai, ki, mint ifjú ember, egy Nádasdy gróf nevelője volt, csupán azt a Nádasdy-pusztát vette figyelembe, mely Kápolnásnyékhez tartozott ugyan, de attól 4 km távolságra volt, és ahol Vörösmarty apja, mint gazdatiszt működött. De az akkori gazdatiszti lak, melyben a költő született, a község belterületének szélén állt és áll ma is.

Én magam ugyan kissé későn születtem (1867) arra, hogy az 1855-ben meghalt Vörösmartyt az életben láthattam volna, de a család, melyből származom, személyes ismeretségben volt vele és családjával. Sőt, nyugodtan állíthatom, hogy ugyan csak gyakori, barátságos érintkezés állott fenn köztük. Ezért anyámnak leánykori visszaemlékezései között sokszor hallottam emlegetni Vörösmartyékat és magát a Költőt is, kit fesztelen családi körben láthatni, vele beszélgetni, elég alkalma volt. Sajnos, annakidején nem jegyeztem fel anyámnak ezeket a beszélgetéseit, és most már én is csak elhalványodó visszaemlékezéseimre szorítkozhatom. Anyám ugyanis leánya volt Kolosváry Mihálynak, aki költőnk édesapjának közvetlen utóda volt, mint gazdatiszt id. gróf Nádasdy Mihály nyéki uradalmában. Kolosvárynak a szolgálati (hivatalos) viszonyokból keletkezett érintkezése a költő apjával továbbra is fennállhatott, mert az id. Vörösmarty a grófnak egy velencei birtokrészét haszonbérbe bírta. Úgy látszik azonban, ez az ismeretség tovább terjedt a hivatalos érintkezésnél és kifejlődött abból egymásnak kölcsönös megbecsülése, melyet átvett a Kolosváry Mihálynál 12 évvel fiatalabb, akkor még serdülőkorban levő ifj. Vörösmarty is. Pákh Albert lapjában, „Vasárnapi Újság” 1863. évf. március 15-iki számában olvashatók a következő sorok: „Kolosváry Mihály Vörösmartyval ifjú korától kezdve, mindvégig a legbensőbb barátságban élt. „És ezelőtt: ... „Kolosváry a „Szózat” szerzőjének testi-lelki barátja volt.”

Lehet, hogy e kifejezésben talán volt egy kis jóindulatú túlzás, (mint azt maga Kolosváry szerényen megjegyezte) de alapjában mégis igaz volt, amire elég garancia, hogy annak írója nemcsak tudós történetíró, de főpap is volt: Károly János prépostkanonok, ki Fejér megye története c. 5 köteles nagy munkájában is hivatkozik erre a cikkére. Most is megvan meg abból az időből egy egyszerű, de rám nézve rendkívül becses emléktárgy, mint a családi barátkozás jele: egy asztali tál, mely Vörösmartyék háztartásából került hozzánk, mikor ők innen Pestre költöztek. Ennek a tálnak párját a székesfehérvári múzeumnak adtam. Megtörtént az is, hogy a két Mihály — mármint a nagy költő és az én öregapám — közös névnapjukat együtt ülték meg a környékből összesereglett baráti körben. És ez alkalommal megesett az a ritkaság is, hogy Vörösmarty tósztot mondott! A pohárköszöntő szép volt, a vendégek áhítattal, lelkes figyelemmel hallgatták. De mégis voltak köztük olyanok is, kiket a másik szónok beszéde jobban elragadott. Ez a másik egy Daniss nevű, agárdi pap volt. Daniss, mint pap, hivatásánál fogva is gyakorlott szónok volt s mint egyébként is jeles tehetség, az irodalomban is voltak bizonyos sikerei. Vörösmarty ellenben a stílusnak, a nyelvnek, a kifejezésnek nagymestere, aki a szavak zenéjét új, hatalmas húrokon szólaltatta meg, úgy, ahogy „addig még nem zenge magyar lant”, minden csodálatos művészetét az írott szóba fektette. A kötött beszéd, vagyis versírás volt az ő eleme, az irodalom az a tér, melyen szellemi kincseit teljes fényükben felszínre tudta hozni. A szónoki szerepléstől azonban — mint több más jel is mutatja — meglehetősen tartózkodott. Azt lehetne erre mondani, hogy az igazi szónoki készség temperamentum dolga. Ámde ez ellen ott van a másik példa, a másik költeményfenoménünk: Petőfi, kinek tüzes temperamentuma teljes ellentéte Vörösmarty higgadt megfontoltságának. És mégis! — Petőfi sem volt szónok, a szónok szigorú értelmében. Íme, két eklatáns példa arra, hogy az irodalmi és a szónoki képesség nem azonos, és sok esetben nem találkoznak egy személyben. Ez persze, nem zárja ki az ellenkező eseteket sem (Prohászka).

Még kikkel érintkezett kápolnásnyéki tartózkodása idején? Több mint valószínű, hogy az akkor itt még nagyszámú magyar úri családok mindegyikével ismerős volt. Pl. a Sárközy, Kenessey, Halász, Mérey, br. Földváry, Balassa, Jablonczay és még sok más birtokoscsalád, kik közül többen is voltak, kik Vörösmartyt kis földbérletében iparkodtak kisegíteni igásmunkával, szántás vetés, miegymással, mikor nehezen ment a gazdálkodás. De Vörösmarty az ilyen szívességeket csak bizalmasabb, baráti kézből fogadta el, s bizony megtörtént az is, hogy az ajándékba küldött szekér szénát küldőjének visszafordította — úgy szép módjával — visszaküldte. Erről az esetről mondta később, bizalmas körben: „ennyire mégsem jutottam”.

A kisegítők közül csak Véghely Zsigmond nevére emlékszem, kit Bertha Sándor is kiemel abban a cikkben, melyről itt még szó lesz. Véghely (vagy az akkor divatos latinos írásmód szerint: Vechelius) főszolgabíró és 400 hold föld ura volt. Mint az akkori többi birtokosok itt valamennyien: református ember. Egyenes, őszinte jelleméért és jószívűségéért őt Vörösmarty különös barátságra méltatta, Ő viszont iparkodott nagynevű barátjának javára lenni. Véghely unokája — dr. Friedrich Endre piarista tanár — itten tartott előadásából tudom, hogy Vörösmartyt utolsó nagy betegségében is a Vecheliusok hintóján szállították fel Pestre 1855 novemberben, akkor még nem lévén vasút. A kocsist, aki hajtott, később, a hetvenes években már én is ismertem, megismerném ma is, ha feltámadna: olyan jellegzetes, kopasz emberke volt. A történelmi igazság kedvéért álljon itt az ő neve is: Fehér Istvánnak hívták.

Vörösmarty az akkor itt még sok családdal képviselt Balassákkal is, Nyéknek már az akkoriak között is legrégibb birtokosaival — szintén jóviszonyban volt. Erről néhai Balassa Sándor néhány évvel ezelőtt a „Napkelet”-ben egy kis közleménnyel számolt be. Ebben említi, hogy nagybátyját, az akkor még ifjú Balassa Lajost Vörösmarty fel szokta szólítani dalolásra, mondván: Lajos öcsém! azt a nótát: „Kilikadt az istállóm teteje”.

Úgy látszik, Vörösmartyt a népdalokban az igazi népies naivitások érdekelték. — Erre mutat az is, amit egy, még ma is élő szegény cselédasszonytól, özv. Szőkénétől hallottam, aki viszont hajdani úrnőjétől, nemzetes Thalyné ténsasszonytól tanulta meg, kinek házánál Vörösmarty a régi időkben szintén meg szokott fordulni. Ez a nóta állítólag Vörösmartynak kedvence volt és szól a következőképen: „De szípen szól az hegedű, Pedig talán üres belű’, Rózsáin arca piros kívű’, De a szíve hideg belű!” Dallama, amennyire az előadásból kivehettem, bizony a szöveghez méltóan primitív.

Hogy Vörösmarty életének vége felé, abban a 2 és fél esztendőben, melyet már beteges állapotban itt — szülőfalujában töltött — sem vesztette el teljesen derűs kedélyét, és a csöndes humor és tréfa iránti hajlandóságát, abból is látszik, hogy szívesen időzött gyakrabban Balassa Antal társaságában. Ez az úr tréfáskedvű, vagyonos agglegény volt, egyébként a világban jártas, felvilágosodott ember, kinek iskolai alapítványait ma is élvezik családjának leszármazottjai. Balassának kedvenc szórakozása volt a társaság nőtagjainak becsapása a legképtelenebb dolgok elhitetésével, és Vörösmarty ilyenkor nagy komolyságot színlelve, szívesen előmozdította a tréfa sikerét. Ezt özv. Balassa Móricnétól csak pár évvel ezelőtt hallottam, ki azóta már meghalt 90 éves korában. Ugyancsak ő, mint szemtanú, említette azt is, hogy midőn egyízben Vörösmarty bort ivott, s a jelenlevő fiatal nők nevetgélni kezdtek, Vörösmarty színlelt nehezteléssel szólt rájuk: „Már egy kis borocskát sem ihatik az ember ezek miatt az asszonyok miatt“. A borivásról máskor meg azt mondta volna, hogy neki szükséges egy kevés bornak szellemélénkítő hatása. Erről a témáról sok szó esett már költőnkkel kapcsolatban. Bizonyos, hogy nem volt „szárazpárti”, és ebben a dologban is volt olyan „magyar ember”, ki a „bort megissza — jól teszi”. Anyám sohasem tapasztalta, hogy feltűnő túlzásba esett volna.

Vörösmarty nak egy rendes kártyapartijáról is megemlékszik a nyéki krónika. Valószínűleg a ma is kedvelt „négyes tarokkot, máskép Paskievics-nevű játékot játszották”. Az 1932. évben 90 éves korában elhalálozott Boros Dávid szekta emlegetni, hogy ő gyerekkorában sokszor kukucskált a deszkakerítésen át a szomszédba a Szőke Dániel nemzetes úr kertjébe. Ott volt egy „szaletli”, melyben négy úr kergette a pagátot. Heterogén elemekből állt ez a tarokkparti, különböző mentalitású és foglalkozású emberek valamennyien, kik azonban csak az igaz magyar mivoltukban voltak egyek: Szőke Dani bácsi, a házigazda, igazi régivágású magyar nemes, kurtalábú, nagypipájú, kissé nehézkes testben és szellemben. Aztán a kuruc negyvennyolcas, kissé morózus kedélyű velencei tanító, Cseh Mihály, később nagy Kossuth-párti kortesvezér. Ez a Cseh Mihály kissé érdes modorú, de nem minden belső tartalom nélküli ember volt, ki a híres pákozdi csatát, melyben részt vett — személyes tapasztalatai alapján részletesen, igen érdekesen írta le egy, a pákozdi szoboralap javára 1879-ben megjelent könyvben. A parti tagjai még: egy Meszlényi (talán Ferenc) előkelő, vagyonos, tekintélyes úr, egyébként vidám tréfáiról ismeretes — köztük pedig a nemzet nagy költője: Vörösmarty Mihály. Egyszer aztán különös dolgot vett észre Dávid bácsi — illetőleg akkor még: a szemfüles Dávid gyerek.

Egyik úrnak a fején valami lókantárhoz hasonló alkalmatosság díszelgett, jókora nagyságú szemellenzőkkel ellátva. Szolgált pedig ez a szomszéd kártyájába-látás megakadályozására, és alkalmilag felváltva, más és más fejre helyeztetett át. Az olcsó pénzbe játszott, szellemes tarokkjátékot még ilyen „jux”-okkal (a szerk. tréfa) is tarkították ők... Id. Meszlényi Pál ny. főispán úr mondja, hogy Vörösmarty gyakori vendége volt a közeli Kis-Velencén lakott Nagy nevű úri családnak, melynek kúriája az ún. „Verébszállás”-on volt, a mai gr. Wenckheim-kastély szomszédságában. Nagyéknál gyakran éjjeli szállásra is elmaradt. Állítólag többször időzött a helybeli ref. hitközség vezető köreiben is. Erre mutat egy 1854 jan. 17-én kelt egyházi jegyzőkönyv, Szántó Gábor tiszteletes úr idejéből, melyben Vörösmarty a templompersely felnyitásánál tanúként szerepel, akkor még Kápolnásnyéken nem volt katolikus templom.

Természetes, hogy nyéki elvonultságában sokan felkeresték őt pesti barátai közül. A közélet- és irodalom kitűnőségei közül csak néhánynak nevére emlékszem, kiket anyám Vörösmartyéknál ismert meg személyesen. Ezek: Bajza József és szépséges leánya, Lenke, a későbbi regényíró Beniczkyné, Horváth Árpád, Petőfi özvegyének második férje, Lisznyai Kálmán, a költő, Gyulai Pál, ki akkor éppen a széptehetségű, de nemsokára ifjan elhalt Nádasdy Tamás grófnak volt nevelője.

Vörösmarty látogatói közül nagyon ismert volt itt egyik ifjúkori barátja: Bertha Sándor, és ennek leányai: Erzsi és Mina. Az egész család kiváló zeneművészetéről volt híres. Maga a családfő — lángvörös haja és nem éppen tetszetős külseje ellenére — csakhamar meghódította úgy a férfi-, mint a női kedélyeket, nemcsak virtuóz zongorajátékával, de rendkívül megnyerő szellemes modorával is. Ebből a családból még egy napon élénk csintalan kisfiúra is emlékeztetett anyám. Ez a gyermek ifj. Bertha Sándor volt, aki később, felnőtt korában, mint író és zeneszerző, szép sikereket aratott Párisban is, hol élete nagyrészét töltötte, s hol az Opera Comique-ban került színre magyar tárgyú vígoperája: Corvin Mátyás. Halála évében, 1911 jan. 5-ikén küldött Párisból egy kis cikket, Visszaemlékezés Vörösmartyról címmel, melyben nyéki tapasztalatairól is megemlékezik. A cikk megjelent a Bp. Hírlap 1911 jan. 8-iki számában.

Anyámnak rég nem hallott beszélgetéseiből csak két olyan megjegyzés jut még eszembe, melyeket ő Vörösmarty szájából hallott. Jelentéktelen enyelgések csak! De hát: „nincsen olyan kicsiség, mit érdemes ne lenne Róla följegyezni”. Tudjuk, hogy Vörösmarty, mint falusi gazda, passzionátus dinnyetermelő is volt. Ügy látszik azonban, nemcsak termelni, de enni is szerette ezt a zamatos gyümölcsöt. Erre vall ez a tréfás mondása: „mégis kár volt a magyaroknak eljönni Ázsiából, hol az a pompás dinnye terem”. (Turkesztán).

A másik megjegyzett mondása a feleségére vonatkozott. Ismert dolog, hogy Csajághy Laura előkelő nevelésben részesült. Eszes, szellemes, kedves modorú hölgy volt, de — bár maga nem volt vagyonos — előszeretettel ragaszkodott az előkelő, vagyonos dzsentri kényesebb tónusához, azokhoz a körökhöz, melyekben leánykorában forgolódott. Erre célzott egy ízben Vörösmarty, mikor neje valami nagyúri ebéden vett részt; elnéző, hamiskás mosollyal, mondván: „az én cicámnak ma jó napja volt, mert nagykanállal evett”.

Végül még ideiktatom a nyékieknek egy észrevételét. Csekély külsőleg csupán. Különös véletlen folytán a Vörösmarty-pár mindegyikének arcán csekély, halvány nyomok, himlőhelyek voltak észrevehetők. De ez nem volt feltűnő, nem is rontotta el az egykori „Szőke Bimbó” „érdekes“ arckifejezését sem.

Egyébiránt az itteniek általában kedves embereknek tartották a költőt, s úgyis mint magánembert, egyszerű, közvetlen, valósággal szerény, természetes modoráért szerették. Feleségét szintén — bár ő néha tartózkodóbb volt, amiért is némelyek büszkének tartották. De, akik meg tudták nyerni rokonszenvét, azok nem győzték magasztalni szeretetreméltóságát.

Midőn az itt felsoroltakban csekély emlékeimet feltártam — némi aggodalom fog el, ha arra a felfogásra gondolok, mely az ilyesmit nem helyesli. Lehetnek — vannak is — vélemények, melyek azt tartják, hogy nem szabad a rég elköltözött emberekről azt a titokzatos fátyolt föllebbenteni, melyet az idők távolsága borít rájuk, s amely ilyen távlatból nézve, szinte emberfölötti glóriát mutat. Ha ezt az elvet követnénk, akkor bizony nagyon egyformára nivellálódnék minden nagyemberünkről való fogalmunk. A halhatatlan művek mellett csak az élet, az emberi, egyéni vonások lehetnek azok, melyek emlékezetünkben kiegészítik az illető zseniről alkotott fogalmainkat, csak ily adatokból pótolhatjuk ismereteinkben a szomorú hiányt, hogy őt az életben már nem láthatjuk. És ezekben az emberi vonásokban okvetlenül fordulnak elő — emberi gyengék is. Enélkül ember nem létezik. Igaz, hogy már a régi rómaiak szerint is, senkisem próféta a maga hazájában -— ami körülbelül azt jelenti, hogy a közvetlen szemlélet lerontja a nimbuszt. A pongyola árt a tekintélynek. De ez csak félig-meddig igaz, és nem az intelligens bírálatra vonatkozik. De, ami rám nézve ebben a dologban a legmegnyugtatóbb, az, hogy Vörösmarty magánéletének apró vonásaiban, egyszerűséget kedvelő, kontemplatív (a szerk. szemlélődő, elmélkedő, elmélyedő) természetében is csak a becsületes, nemes gondolkodású színmagyart látjuk meg, mely vonások teljes harmóniában vannak írói jellemével, annak nagy kvalitásaival. És nagy költőink között Vörösmarty leginkább az, aki éppen saját hazájának volt prófétája és az is marad — aminthogy a Szózat is — a magyar nemzet hitvallása marad minden időkben.

Kápolnásnyék, 1932 okt. Kremnitzky Ferenc

Hozzászólások