Móricz Zsigmond kápolnásnyéki látogatása

1942. szeptember 1-én jelent meg Móricz Zsigmond Kelet Népe című lapjának VIII. évfolyamának 13. száma. Ebben volt megtalálható az író kápolnásnyéki látogatásáról szóló riport. A teljes cikk az alábbiakban olvasható. A Petőfi Irodalmi Múzeum 1969-70-es évkönyvében Kresz Mária neves néprajzkutató emlékezett erre az eseményre.

Kelet Népe 1942. szeptemer 1. címplap

Június 21. A közbeeső vasárnapon Székesfehérvárra kellett utaznom.

Mikor a délutáni vonattal visszafelé jöttem, eszembe jutott, hogy Kápolnásnyék azonos avval a Nyékkel, amit tanultam, hogy Vörösmarty szülőhelye.

Leugrottam a vonatról s ottmaradtam Nyéken.

Az állomástól elég messze van a templom tornya. Ott állott egy lóval egy derék parasztasszony, felkérezkedtem a szekerére s míg beértünk a falu közepére, megfürödtem a józanság és egyszerűség érintésében. Az asszony az ura elébe jött ki, aki bevitte Fejérvárra a katonafiúknak a friss mosást. Úgy gondolta, evvel a vonattal jön vissza az ember, de az is lehet, hogy egy megállóval tovább ment, most emiatt nem merte a következő vonatot megvárni, mert a kulcsot is magával hozta.

Ha a spiritizmus tökéletesen ki lesz építve és belép az élet szolgálatába, mint a villamosság, akkor majd Vábit egyszerűen elküldi az asszony, mikor s mely vonattal jön az embere.

Nekem sem áll rendelkezésemre egy szellem Vábi, hát előzőleg levelet írtam a nyéki plébániának s kértem, küldjék meg irodalmi célra a Vörösmarty keresztlevelét. A levél hétfőig megérkezhetik Leányfaluba, így én a holnaputáni, keddi fóti kirándulásra is felkészülhettem volna: de jobb lesz ez így, mert a költőt a szülőföldjén látogathatom meg.

Vadonatúj templom, betonból építve, még alig van készen.

Oldalkapuja kastélyszerű kertbe nyílik. Hatalmas lombos fák alatt megyek a főépület tornácáig, ahol előkelő idős hölgy olvas. Végtelenül előzékenyen utasít a kerti kis melléképületbe, hogy ott a plébánia. A plébános otthon van, egészen fiatalember. Mire elbámulnék, már megfejti a rejtélyt.

Míg az új plébánia felépül, itt van a lakása. Nyéken ugyan még száz évvel ezelőtt nem is volt katolikus család, egy, kettő talán. Így Vörösmartyt sem itt keresztelték, hanem a szomszéd Nadap községben. „Kis sváb község, — mondja s titokzatos szemmel néz rám a plébános, — láttam az anyakönyvet s engem is meglepett, hogy Vörös Mihály”.

— Nem Vörösmarty?

— Nem. Vörös. Vörös Mihály.

Elámulok. Életemben annyit nem ámuldoztam, mint mióta ezekkel a spiritisztákkal érintkezem. Odáig minden természetes volt a világon, most semmi sem természetes. Hogy van az, hogy Gyulai Pál nem írta le ezt a nevet. Hogy száz év óta az irodalomtörténet kutatók tudtommal egyszer sem tették kérdéssé ezt a névváltoztatást. Ki fog sülni, hogy Arany János is Ólom János volt, csak ő arányítottá meg? Különben is nagyon furcsa volt nekem már gyerekkoromban, illetve csak akkor, hogy valakit aranynak hívnak, meg tompának. A Vörösmartyban viszont soha semmi csodálatost nem láttam, csak most, mert fokozottabban érzem, hogy igen finom stilizáltság lappang benne, mely annyira illik az eposzok költőjéhez. „Zalán futása: Írta: Vörös Mihály”. Nem képtelenség?

— Hát még ha azt tudná főtisztelendő úr, hogy Vörösmartynak a családi neve nem is Vörös, hanem Piros.

Most ő bámul el. Nem mondhatom meg, hogy maga Vörösmarty Mihály szelleme közölte Hillebrand Jenővel. „Valaki azt állítja”.

— Vajjon nem a sváb plébános írta he rosszul? — mondom, de már javítom: — meg kell gondolni, hogy egy plébános a grófi tiszttartó nevét jobban tudja, mint a grófét. (Vörös Mihály, az apa, az anyakönyv szerint tiszttartó a grófnál.) A gróf neki sem kedvezést, sem kellemetlenséget nem adhat, ellenben a tiszttartónak módjában van mind a kettő. Nem volna értelme, hogy hat betűt megspóroljon s avval örökös kellemetlenséget szerezzen.

Ebben a plébános igazat ad. Felajánlja, hogy elkísér ahhoz a házhoz, ahol Vörösmarty lakott.

— Csak kicserélem, — mondja — a nyári pongyolát.

Jók ezek a kis szavak, minden foglalkozásnak megvannak a maguk külön igéi. A kissé kopott reverendát cseréli fel vadonatújjal.

Végigmegyünk a különös falun. Tipikus mocsárvidék. Nádasok és vizes rétek között a kiemelkedő homokvonulaton telepedett meg az őskorban az ember. Ma már ezt magyarázni kell, a vizek kiszárítva, de még mindig meglehetősen össze-vissza vannak az utcákon a házsorok. A Vörösmarty idejében még sok volt a víz.

— Itt ez a patak. Azt beszélik, itt játszottak a Vörösmarty gyerekei s azt mondja itt egy öreg néni, úgy hallotta az anyjától, csak arról lehetett megismerni őket a többi parasztgyerek közt, hogy még piszkosabbak voltak azoknál. Vörösmartyné nem maradt abban a hírnévben, hogy mintagazdasszonv lett volna.

A fiatal pap ezt mind végtelenül óvatosan és gyöngéden mondja el, nem ilyen kálvinista nyerseséggel, ahogy én kivonatolva leírtam. De már türelmetlen vagyok. Ez a sok zűrzavar az idegeimre megy.

A ház úgy áll ma is, ahogy akkor állott, mikor Vörösmarty a forradalom bukása után ide menekült Pestről és kis bérletet vett s gazdálkodni próbált. A ház nyomott, de úri ház. A régi nemesi kúriák közül való. Széles tornáca zömök téglaoszlopokon tartja a magas, nehéz tetőt. Igen el van hanyagolva; most a község szegényháza. A szegények a szép napon kint üldögélnek, nyüzsögnek a szabadban. Aggok s gyermekek. Valami baromfi is akad. Bemegyek a házba. A konyhában a roppant szabad kémény még megismerhető, de már be van építve. Szóval Csajághy Laurának „tűzön kellett tartani a lábost” (még ma sincs más neve a sütőedénynek, de akkor valóságos lábai voltak, hogy a parázsra rá lehessen tenni.)

Bíz az primitív világ volt. De a környező nádfedeles kis jobbágyputrik felett abban az időben a ház méltósággal emelkedett.

A szobák tágasak, sötétek, nedvesek, nehéz levegőjűek. Nemcsak a mai lakóktól; a falak árasztják ezekben a házakban a nyirkot. Szabolcsban is ilyenek a kis udvarházak. Az egész országban. Ez volt akkor annak a jobb nemesi társadalmi rétegnek a lakóhelye, melynek már volt annyi jobbágya, hogy meg tudott élni rajtuk, ha bírt szétütni köztük és ki tudta szedni a hasznot belőlük.

Jó volna ezt a házat így, ahogy van, megőrizni, de át nem építeni. Vörösmarty nevével rögzíteni lehetne a kort. Csak attól félek, hogy nem hagyná békén a kegyelet. Feldíszítenék, megrestaurálnák, hogy ha a költő meglátná, csak intene: hogy jó volna, ha így lett volna.

Beszélgetünk a szegényekkel. Bizony szegények, szegények. Tudnak Vörösmartyról. A nevét. Hogy „nagy költő volt”. De rögtön a maga bajára tér mindenik. Senki sem gondozza a szegényt, ha ő maga is elhagyja magát, akkor vége. De nem hagyja el magát, senki a maga üzletével oly lelkesen és odaadással nem foglalkozik, mint a szegény a maga szegénységével.

— A szülőháza is áll.

Elmegyünk, megnézzük. Ráismerek. Egyszer már egy barátom az autóját megállította itt s akkor is ilyen kegyelettel jártam a vadgesztenyék alatt. Csak akkor még azt hittem, a vadgesztenye-park a Vörösmarty koré. Most már ki tudom elemezni a házból az azóta történt átépítést és udvar- s parkrendezést. Éppen olyan volt ez a ház, amilyen ma a szegényház. Képét minden iskolai könyvben közölték: de az a kép egyáltalán nem tájékoztat a ház mai úri, derűs, századvégi ízléssel újjáalakított voltáról.

A ház mai gazdája ismert nevű hegedűművész, felesége angol születésű nő, de Vörösmarty-gyűjtők és a kegyelet teljes.

Hogy a Vörösmarty apja csak Vörös Mihály volt volna, sose hallották, pedig a családjuk mindjárt a Vörösmarty halála utáni időkben vette meg a házat földdel az akkor szétfoszlott grófi birtokból. Régen ez volt a tiszttartók lakása.

Van egy Album a ház gazdag könyvgyűjteményében. Ez a székesfehérvári Vörösmarty Társaság Albuma, melyet 1900-ban adtak ki, mikor emléktáblával látták el a házat. Jó nagy síri táblát ragasztottak a falra: aki benne lakik, mindig érezheti, hogy kriptában él.

Annyit látok egyelőre a könyvben, hogy Vörösmarty már az első gimnáziumba azon a néven van beírva, hogy Vörösmarty, a mai írásmóddal. Akkor megdől az ötlet, hogy ő vette fel költői névnek. Mást nem lelek bizonyságot semmire.

No de Kremnitzer bácsi, mindent tud a költőről, a házigazda vállalkozik, hogy elkísér hozzá.

Újra végig a falun. A magyar falu most alakul át jobbágyközségből kisvárossá. A jobbágyközségnek meg volt a maga egyenruhája és lakásszabványa. Mindenütt egyformák a kicsi telkek a falu közepén álló kastély és azt körülvevő roppant kertség előtt. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít egyik kis ház a többihez. De most nagy tükörüveg- ablakos kisvárosi házat épít, aki épít. így tarka-barka lesz a falu képe. Aztán a régi házak lassan kihullanak, talpas ház már az egész országban alig van, pedig itt is még a Vörösmarty idejében tölgyfa talpakra kellett építeni az ingoványos talajon. Az emberek is, a lakosok, ugyanígy vedlenek át régi jobbágy parasztból iparossá és modern technikai emberré. A nagymama még kikönyököl a deszkakerítésen, mint' száz év előtt az ő nagyanyja, s hüvelykujjára támasztott állal nézi, nézi a világ mozgását. A fia már úriasan s az unokája fővárosi egyetemista módon öltözve lépnek ki a házból. Be is kéredzkedek egy kedves öreg házba, ez mintája lehet a rétegeződés gyors lefolyásának. A falon nagy családi kép, ahol megszámlálhatatlan sok hatalmas férfi és a hozzájuk boruló nők s előttük berakott apró angyalok, az unokák zsúfolódnak össze. A nagymamának még valami tíz gyermeke van, az unokák már összesen sincsenek tízen. De micsoda erő és hatalom. Volt. Süt, éget belőlük a kemény akarat, munkaerő, teremtő kedv. Iparosok, gazdák, de mintha mind legalább is jegyző, tanító volna.

Tudják, nagyon tudják, ki az, aki a Hazádnak rendületlenült költötte. De mást nem tudnak, vagy nem akarnak róla tudni.

Valaki elmondja, hogy Vörösmartynak kik voltak a jóbarátai. Nemes urak. Hogy kártyáztak, hogy boroztak. Vörösmarty azt a viccet csinálta, hogy ha valaki belelesett a más kártyájába, kiment s behozta a lószerszámból a szemellenzőt és feltette annak a fejére.

Megérzem a szerszám szagát, a bőr zsíros szagát. Visszacsap a múlt. Kedves lehetett. Vörösmarty kártyázik és kvaterkázik. Az öreg Vörösmarty. Nehézkesen s totyogva, himlőhelyek voltak az arcán s piros az arca éle. Szakállas és széna szálak kerültek a kabátjára.

Kerítés nélküli nagy kertbe; parkszerű kert van itt mindenfelé, nemes kúriák uralkodtak itt valaha. Fák alatt gyalogút a fűben kitaposva, vezet a házhoz. A házban senki, csak a nyitott szobák, van egy írószoba, lehetett volna a Vörösmartyé is, nagyapámé is. Hajlott lábú asztal, zsúfolt, papírokkal, pipákkal, papírvágókkal tele.

Falon ovális keretben képek. Fényképek. Fejek. Régiek.

De milyen elegánsan jön be Kremnitzer bácsi. Igaz, vasárnap van, de feketében az alkonyat mélyén, vadonatújban, nyakkendővel, kifogástalan öreg úr. Látszik, orvosnak készült, nem igazi földtúró. A nagy ebédlőbe tessékel.

Igazán mindent tud, amit most még lehet tudni. Az ő anyai nagyapja Kolozsváry Mihály 1814-ben lett utóda a Vörösmarty Mihály apjának a tiszttartóságban. Holtig barátok voltak. Kiváló ember lehetett, előkeresi a Vasárnapi Újság akkori számát, amiben kétoldalas nagy tanulmány van Kolozsváry Mihály úrról, arcképpel.

— Nem, azt sose hallottam, hogy nem Vörösmarty lett volna a neve. Nem is értem. Ebben az időben a nemes név, az végtelenül fontos volt. Az volt az élet alapja. Aki nem volt nemes, az paraszt volt. A nemes volt az úr: annak voltak parasztjai. De a Vörösmartyak azok mindig nemes birtokon éltek, azt egy paraszt nem tehette volna meg, ha még annyi pénze van is, a nemesnek pedig akkor az járt, ha pénze se volt, mint Vörösmartynak. A nemes nevet a vármegyén kihirdették és minden évben nyilvántartották. Az nem történhetett meg, hogy valaki belopja magát, s ha igen, ritka volt és ha kiderült szörnyű büntetés járt volna utána ...

A spiritisztáknak nagyon lealkonyult előttem. Nem is említem a költő „szellemének” nyilatkozatát a Piros névről. . .. Szégyellem, hogy beugrottam.

— De volt is itt nekem egy szomszédom, az meg Veresmarty család volt. És ezek reformátusok voltak . . . Vörösmarty ide nem Pestről jött, hanem Baracskáról, ott meg dinnyét termesztett, de nem lehetett valami jó termése, mert azt mondta, hogy kár volt őseinknek Turkesztánlból eljönni, micsoda dinnyék termettek ott.

Nevet Vörösmartyn, mint gazdán s mondja, volt eset, hogy üres volt nála a kamara, olyankor el-elfogadott valami ajándékot, de csak jóbaráttól, nem akárkitől. „Az én nagyatyámnak is visszaküldött egy szekér szénát: hogy még ott nem tartunk."

Istenem, istenem, egy egészen más Vörösmarty él itt ebben a faluban, mint akit mi ismerünk kint az országban. Nem költő. Nem. Valami kedves, megbecsült, közülük való. Kicsúszik a száján a Deák Ferenc neve . . .

Este nekilátok vacsora után az Album lapozásának. Hát uram-fia benne van fényképmásolatban a keresztelési bejegyzés egész oldala.

I. o. Decemb. Michael D. Michael Vörös, —- Philippus Cimmermann, — Elisabetha, — Nyék, — Spanus domin.

Ennyi az egész beírás. Megfejtve: a gyermek neve Mihály, apja neve Vörös Mihály, keresztszülők Cimmermann Fülöp és neje Erzsébet: Születés helye Nyék, az apa foglalkozása: uradalmi ispán.

Hogy van az, hogy a szellem minderről semmit sem tud?

De ez még mind nem elég. Van itt egy cikk, hogy 1816-ban (mikor a költő 16 éves volt) pör folyt a vármegyén, mert a nadapi plébános rosszul írta be a nevet Vörösnek, ezért a költő nagybátyja Vörösmarty Ferenc pörölt. Nemes tanúkat hallgattak ki március 8-án, Nemes Brhlovits Mátyást, 49 éves és nemes Szünyegy Jánost, 77 éves, mindaketten igazolják, hogy a rövidséget a bába tudatlansága okozta. Hogy a Vörösmarty név a helyes, azt azzal is igazolják, hogy az utolsó nemesi fölkeléskor ezen a néven írták össze őket Pákán.

Evvel aztán végleg és teljesen tisztázottnak tekinthetjük a költő életének ezt az epizódját. A család a nemes levelet 1638-ban kapta III. Ferdinándtól, aki nemessé tette Vörösmarty Jánost és feleségét Ilonát, valamint fiúkat Andrást. A költő ennek a Jánosnak hatodik ivadéka, tehát mesebeszédnek és otromba hazugságnak látszik az egész Piros Márton állítás a szellem részéről. Olyan paraszt etimologizálásnak tűnik fel, hogy „Kelenföldön átkelének” és „Dézsen Deust kiáltának.” Itt van az egész leszármazási tábla, Márton név egyszer sem fordul elő a családfán.

Azt azonban mondja a levéltári kutató, hogy a nevet úgy a református, mint a kath. ágon többször írták egyszerűen Veresnek, néha Veres (Marty)-nak. Az apa maga osztályos szerződést kötött felesége örökségére s akkor az okiratban folyton Vörös uramnak írják, ellenben ő ugyanezt az okmányt, mint Vörösmarty Mihály írja alá. El sem olvasta a sógorok írását. Csak aláírta. De az is bizonyos, hogy a bába nem ok nélkül jelentette be, mint nagy keresztelő után szokás, kicsit pityókásan, hogy a Vörös uram fia ez, a mi ispán urunké.

De hát ezt mind tudnia kellene a szellemnek. Mert, ha a szellemek tudják a gödöllői házszámot is, miért mosódna ki idvezülési munkájuk közben efféle az emlékezetükből. Boldog Margit még a tizenhatodik ősének a nötröci nevét is tudta.

Most már elhatároztam, hogy holnap, kedden okvetlen elmegyek Fótra. A fóti dal miatt úgyis negyven év óta készülök oda.

Hozzászólások