A lakosság nemzetiségi összetételére vonatkozóan kevés az adatunk. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a 18. század végén a magyarok mellett még éltek itt szerbek is, akik a török kivonulása után feltehetően az elsők között telepedtek le a pusztán. Néhány évtizeddel később szerbeknek már nyoma sincs. Nem valószínű, hogy asszimilálódtak. Abból, hogy 1830-ban a helységnek egyetlen görögkeleti vallású lakosa sem volt, a szerbek elvándorlására lehet következtetni. A magyarokon és a szerbeken kívül más nemzetiségről a források nem szólnak, ilyenek nyilván nem is voltak. A szerbek elvándorlása után a helység gyakorlatilag tisztán magyar lakosságú lett.
Vallási hovatartozás szempontjából a lakosság már korántsem ilyen egységes. A görögkeleti szerbek távozása után is három felekezet élt itt együtt: katolikus, református és zsidó.
A katolikusokra vonatkozó első adat 1786—1787-ből való. Számuk ekkor 152 volt, az összlakosság mintegy 30 százaléka. Szervezetileg, leányegyházként, a velencei plébániához tartoztak. Számarányuk a katolikus arisztokrata Nádasdyak megjelenése után gyorsan növekedett: 1830-ban már meghaladta a 38 százalékot. Ez az arány a 19. század közepéig nem változott lényegesen.
A lakosság legnagyobb része református volt. Jelenlétük a török utáni újratelepülés kezdetétől feltételezhető, bár lélekszámukat csak 1830-tól kezdve ismerjük: ekkor 673-an voltak, ami ebben az időben már csak csekély (mintegy 52 százalékos) abszolút többséget jelentett. Számarányuk a 19. század közepére valamelyest csökkent, de még mindig a lakosság több mint fele volt református. Anyaegyházuk legalább a 18. század nyolcvanas évei óta működött, ha nem is mindig zavartalanul. Templomuk, amely már haranggal is el volt látva, 1782 körül épült, a református közbirtokosság támogatásával. A közbirtokosság viselte az egyház fenntartásának sok más anyagi terhét is, beleértve a lelkész javadalmazását. Ez 1785-ben a természetbeni juttatásokon kívül évi 40 Ft, továbbá őszi és tavaszi vetés alá 10-10 pozsonyi mérőre való szántóföld volt. Az első, név szerint ismert lelkész (1782) Csengery Pál.
A zsidók betelepülésének kezdete a 18. század utolsó harmadára tehető. A II. József-kori népszámlálás alkalmával még csak egy zsidó családot írtak össze, bizonyos azonban, hogy már korábban is éltek itt zsidók, hiszen a kápolnásnyéki hitközség anyakönyvében az első bejegyzés 1777-ből származik. Számuk a későbbi évtizedekben természetes szaporodás és betelepedés folytán gyorsan gyarapodott. 1828-ban már külön italmérőjük („educillator Judaeorum”) volt. 1830-ban az összlakosság mintegy 10 százalékát alkották, csakúgy, mint a század közepén.
A lakosság számának 1830 után bekövetkezett feltűnő csökkenése nyilvánvalóan főként az 1831. évi kolerajárvány következménye. A járvány egyformán apasztotta mindhárom felekezet lélekszámát. Jelentősebb eltolódások a vallási megoszlásban csak jóval később következtek be.
A különböző vallású lakosok békében megfértek egymással. A katolikusokat a törvény és az uralkodó egyház, a reformátusokat a tehetős és befolyásos közbirtokosság és a türelmi rendelet, a zsidókat a türelmi rendelet mellett alapvető gazdasági érdek is védelmezte. Súrlódásokról nem tudunk, legfeljebb múlékony hatású külső beavatkozásokról. 1777-ben a velencei plébános panaszolta be a református közbirtokosokat, előzetes bejelentés nélküli keresztelés, esketés és temetés, továbbá a plébánosnak járó stóladíj nem fizetése miatt. A megye a panasznak helyt adott, és a birtokosokat eltiltotta attól, hogy bejelentés és a stóladíj megfizetése nélkül az említett funkciókat gyakorolják. 1783-ban a pázmándi plébános jelentette fel Nemes Péter helybeli birtokost, mert az a háza mellett a reformátusok számára oratóriumot és iskolát építtetett, s lelkészt is hozott. A helytartótanács, megváltoztatva a megye határozatát, engedélyezte az imaházat, csupán a stóladíj fizetésének kötelezettségét hagyta érvényben. Ezen a döntésen már érződik II. József szelleme. Nem annyira vallási, mint inkább anyagi oka volt egy későbbi akciónak: gr. Nádasdy Mihály 1802 óta próbálta elvitatni a református gyülekezettől azt a kocsmát és mészárszéket, amelynek jövedelmét még a Nemes család engedte át az egyház fenntartására, mint alapítványi haszonélvezetet. A helytartótanács, nem látva bizonyítottnak, hogy Nádasdy annak idején a Nemes-birtokot e haszonélvezet terhétől mentesen szerezte meg, mást nem ajánlhatott Nádasdynak, mint azt, hogy követelését peres úton próbálja érvényesíteni.
